sâmbătă, 21 decembrie 2013

A sárgarépa története

A sárgarépa (Daucus carota subsp. sativus) fontos zöldségnövény, jelentős vitaminforrás, régóta ismerjük és termesztjük. A vadon előforduló, Európában és Délnyugat-Ázsiában őshonos vadmurok (Daucus carota) háziasított alfaja. A nemesített változat a vadhoz képest jóval nagyobb répatesttel rendelkezik, ízletesebb és kevésbé fásodó szerkezetű.
Pliniustól tudjuk, hogy ez a négyezer éves kultúrnövény eredetileg vékony, kemény gyökér volt, és a késő római időkben kezdték nemesíteni. Magyar elnevezése a narancssárga színnel azonosítja, bár lila, piros, fehér, sárga színű változatai is elterjedtek, főként Ázsiában. A XVII. században jelent meg a narancssárga nemesített fajta. Erdély egyes vidékein murok a neve.
Nyikolaj Ivanovics Vavilov (1887-1943) a zöldségnövények származási helye szerinti felosztása alapján géncentruma Nyugat-Ázsia (a maiAfganisztán és Irán területe); (a géncentrum az a terület, ahol természetes körülmények között a növény a legnagyobb változatosságban fordul elő.). 
Évszázadok során a nemesítés céljai az édesség növelése, a gyökér fásodásának csökkentése, kiküszöbölése.
Első "klasszikus" utalások a gyökér felhasználására az 1. századból valók (Dioszkoridész: De materia medica). Európába a 8. századbanmórok közvetítésével jutott el az Ibériai-félszigetre, innen terjedt el Észak-Európa felé. A 12. századi andalúziai arab tudós földműves, Ibn al-'Awwam átfogó művében, a Könyv a mezőgazdaságról (Kitab al-Filaha) említ piros és sárga színű répatesteket. A jelenlegi narancssárga színűre holland kertészek nemesítették a 17. században. Magyar leírás elsőként 1664-ből származik a sárgarépráról Lippay Jánostól (1606-1666)
Kétéves növény, az első évben tőleveleket fejleszt és zömök raktározó főgyökeret. A répatest részben a sziklevelek alatti szárrészből fejlődik. A második évben megjelenik a magszára, amelyen fehér szirmú virágai összetett ernyő virágzatot alkotnak. Szár- és tőlevelei egyaránt szárnyaltak, erősen szabdaltak. Termése ikerkaszat. Nem megfelelő vetőmag esetén első évben is virágozhat..
Tápanyagok
A termesztett sárgarépa kb. 88% vizet, 7% cukrot, 1% fehérjét, 1% rostot, 1% hamut és 0,2% zsírt tartalmaz. A rost főleg cellulóz, kisebb részben hemicellulóz és lignin. Elhanyagolható mennyiségben tartalmaz keményítőt. 
A zöldség íze főként a glutaminsavnak és a többi szabadaminosavnak köszönhető. Más savakat nyomokban tartalmaz, ilyenek a borostyánkősav, α-ketoglutársav, tejsav és glikolsav (gyümölcssav); a fő fenolos sav a kávésav.
Narancssárga színének okozója a β-karotin, kisebb mennyiségben α- és γ-karotinok. Az α- és β-karotin részben átalakul A-vitaminná az emberi szervezetben. 
Átlagosan 6-54 mg közötti mennyiségben tartalmaz karotinokat 100 g sárgarépa. A baromfitartók emiatt sárgarépa kivonatokat adnak az állatoknak, hogy javítsák azok húsának és a tojásaik sárgájának színét. 
A sárgarépa gazdag antioxidánsokban és ásványi anyagokban. A népi gyógyászatban nőknél a kismedencei terület és méhkörnyéki véráramlás emelésére használják; további célokra mint szélhajtó (csökkenti a felfúvódást), emésztési problémák kezelésére, bélférgek ellen, székrekedés esetén és mandulagyulladáskor.
Az A vitamin hiány tünetei egyebek mellett a farkasvakság, hajhullás, bőrszárazság . 
Egy városi legenda szerint aki sok sárgarépát eszik, az éjjel is élesen lát. Ez a történet a második világháborúra nyúlik vissza, amikor a német csapatok a Brit szigetet támadták. A Királyi Légierő azt a pletykát terjesztette, hogy a pilóták a sok sárgarépa fogyasztásától látnak jól az éjszakai támadások alkalmával, hogy ezzel megpróbálja elkendőzni a kifejlesztett és alkalmazott új radartechnológiákat, valamint a piros jelzőfény használatát a repülőgépek műszerfalán, ami nem károsítja annyira az éjszakai látást. 

Kis "dinnyetörténelem"

A görögdinnye története 
A görögdinnye szanszkrit neve chaya-pula. A dinnye nyugati irányba terjedt el, ezért Kínában csak a X. században ismerték meg. A Besztercei-szószedetben pepo a dyne, cucumer a gereg dyne (XV.sz.). Murmelius szójegyzékében (1533) mellones a dinne (sárga). Calepinus latin-magyar szótárában (1585) nem egyértelmű a szóhasználat. A dinnyetermesztést elősegítette a török megszállás, sok fajta került hozzánk. 1808-tól több kiváló mű jelent meg a dinnyéről. Foglalkozott vele Bél Mátyás (1724), Pethe (1808), Szontágh (1853) megírta a Dinnyetermesztést. Katona (1860) Dinnyészet és Girokuti (1975) A dinnye termelése melegágyában s a szabadban című könyve sokat segített a termesztőknek. A Magyar Dinnyész Egyletet is megalakították. Termesztőkörzeteink közül a Hevesi- jászsági a legfontosabb, a Kecskemét- nagykőrösi; az Észak- pesti, a Miskolci, a Békés- csanádi, a Szentesi, a Makói és a Mezőföldi körzet csak a helyi piacok ellátását szolgálja. 
A sárgadinnye története 
A sárgadinnye története mintegy 5000 éves múltra tekint vissza. Legkorábbi bizonyítékok Indiából származnak, i.e. 2300-ból feltárt egyiptomi sírok falfestményein is megtalálható volt; a legrégebbi írásos feljegyzés Perzsiából való. Különböző az egyes botanikusok véleménye a honosságról, leginkább az Indiai eredetet fogadják el (Naudin, 1855; De Candolle, 1894), bár sokan Afrikát, a Kaukázus elővidékét tekintik őshazájának. Pangalo (1955) mintegy 11 ezer Cucurbitafaj gyűjtése alapján állította össze fejlődéstörténeti- származástani fajrendszertanát. Eszerint a sárgadinnye Indiában honos. A dinnyék három csoportba sorolhatók: - eumelonium (ősi) fajtákat Közép-Ázsiában termesztik, - melonoidum (fiatal) fajtákat Kelet-Ázsiában kultiválják, - archimelon fajták Indiából származnak és innen ered az afrikai honosságúnak tartott görögdinnye is, mivel Stox angol botanikus Indiában megtalálta a két nemzetség átmeneti ősfaját, a Citrullus fistulosus fajt. A hazai szakvélemények is megoszlanak az eredetről. Szontágh (1853) Turkesztánt tartja a dinnye őshazájának, Katona (1860) Kelet-Indiát. A dinnye szó szláv eredetű, Kniezsa (1947) szerint már a múlt században gyakran előfordult s tájnyelvben. Zsukovszkij (1971) a sárgadinnyének 52 szinonim fajnevét írta le. A klasszikus görög-római elnevezések sem egységesek: Dioszkoridész pepon, Pliniusz melopepo, Hippokratész és Theophrasztosz szikua szavának pontos értelmét nem tudjuk. Feltehetően mind a sárgadinnyére vonatkozik. A rómaiak valószínűleg ismerték a sárgadinnyét. Vergílius a Georgicában (4:21) ezt írja: "hogy duzzad a dinnye, szétindázódva a fűben". Hehn (1911) a Mózesnek tulajdonított Számok könyvét tekinti a legrégebbi írásos emléknek. Az Íliász két részlete (5:572 és 23:299) is a sárgadinnyére utalhat. A hellenisztikus kor meggyorsíthatta az indiai dinnyék Európába való hozatalát, vad alakjaival már Nagy Sándor seregei is találkozhattak. Kínában csak a VIII. században kezdték el komolyabban termeszteni. Európában a sárgadinnyét előbb ismerték, mint a görögdinnyét (Molnár, 1973). Főleg a IV-V. században terjedt el a sárgadinnye termesztése. A spanyol dinnyetermesztés már VIII. Károly spanyol király uralkodása alatt híres volt. Az olaszok a Pó torkolatánál és Nápoly vidékén kezdték nevelni. Franciaországban a Frank királyok sokat tettek a termesztés kiszélesítéséért. Angliában 1327-ben ismerték meg a sárgadinnyét, bár az éghajlat miatt sohasem vált jelentőssé. 1494-ben Amerikában is ismertté vált Kolumbusz révén. A XVII-XVIII. századra Afrikában és Ausztráliában is meghonosodott. 
A dinnyetermesztés története Magyarországon
Magyarország sárga- és görögdinnye termesztésének fénykora valószínűleg a XVI. századi dinnyetermelésünk legérdekesebb és nagy mulatsággal járó része volt az ún. dinnyeszedet. Lippay János 1664-ben megjelent Posoni kert című könyve részletesen ír a dinnyéről: "A görög dinnyét arrúl ismérik-meg, amikor a szára, avagy csutkája meg-kezd száradni, és ha könnyű; egyébként, ha idejében le-szakasztyák-is, sokáig el-áll, és meg-érik; főképpen ha búzába, vagy rozsba tészik. A görög dinnye hideg, és nedves természetű; azért igen meg-óltya az szomjúságot; a forró hideglélésben igen használ, kiváltképpen a kik nem a nedvességnek bévségébűl, hanem azoknak gonoszságátul származnak: mivel a görög dinnye elsőben erőssen, a kik gyönge természettel bírnak karchúk, és vajúttak. A görög dinnye magnak-is, ollyan ereje vagyon, mint más félének". Középkori (XIII-XIV. századi) ásatásokkor Budán, a Dísz tér 8. (1. Melis ásatásai) és 10.számú lakóház kútjában (Holl ásatásai) sárga- és görögdinnye magvakat találtak. Az Úri u. 40. szám alatti kútban pedig 3 görögdinnye- és 13 sárgadinnyemagot (Gerő ásatásai). Budán, a Hunyadi u. 22. szám alatti ásatási területről is előkerültek dinnye magvak. Ezek honfoglalás koriak, ami bizonyíték arra, hogy a Kárpát- medencében már az ezredfordulón is folyhatott dinnyetermesztés. 
A termesztési folyamat változásai 
A dinnyetermesztés helyét tekintve beszélhetünk kerti és mezei művelésről. A dinnye a főúri és kolostori kertek kényeztetett növénye volt az évszázadok folyamán, majd innen került ki a szántóföldekre. A termesztés érdekessége, hogy mindkét forma megmaradt és tovább élt egymás mellett és hol egyik, hol másik került előtérbe, gazdasági szempontból elsősorban a szántóföldi termesztés bír jelentőséggel. Dél-Európát kivéve a sárga- és görögdinnye szó teljes értelmében véve kertinövény, de Magyarország statisztikájában e cím alatt talán helytelenül hozzuk elő, mert itt némely megyékben több száz holdnyi szántóföldeken termesztik, s vele nyereséges kereskedést folytatnak. Csány község termelői között is hol bel-, hol kültelki művelés folyt. Legkorábbi adataink szántóföldi termesztésre utalnak.

A paprika története

Láng György szerint a magyar konyha titka: az édes hagyma,a nemes paprika, vajpuha szalonna,sűrű tejföl és ezer év tapasztalata.
Én ezek közül gasztronómiai büszkeségünkről,hungaricumunkról a fűszerpaprikáról szeretnék írni, melynek jóhírnevét az utóbbi időben sikerült megtépázni.Annál is inkább, mivel most van a fűszerpaprika betakarítási időszaka.
A paprika zsírban oldódó, természetes színezéktartalma, íz-és aromakomponensei, valamint a növényiolajtartalma miatt elsősorban az állati és növényi zsíradék felhasználásával készült ételekben jellemző.
Jellegzetes, fűszerpaprika őrleménnyel készült magyaros ételek a paprikások, a pörköltek, a gulyás. De nélkülözhetetlen kelléke a sült húsoknak,töltött káposztának,leveseknek, főzelékeknek is. Fűszeres zamatának köszönhetően készül belőle paprikás kalács és paprikapálinka is
A paprika története:
A paprika a XIX.század fordulójáig többnyire gyógyszerként szerepelt a köztudatban, fűszerezésre inkább csak a parasztság és pásztorok ételeiben használták, majd a XIX.század végére a magyar konyha jellegzetes,nélkülözhetetlen fűszerévé vált. Vajon honnan származik a paprika? Feltételezés van bőven: a Himalája lejtőiről származik,Kolombusz hozta Amerikából,Közép-Amerikából származik,Indiában termesztették először.
Mindenesetre az Amerikában feltárt 4000 ezer éves inka sírokban találtak arra utaló nyomokat,hogy az inkák ételeik elkészítéséhez már használtak paprikát. Petrus Martyr 1493-ban írta le ,hogy Kolombusz Kristóf olyan borsot hozott magával, amely csípősebb a kaukázusinál.
Az első konkrét írásbeli említés a paprikáról Kolombusz hajóorvosától ,Chanca-tól származik,aki a vonzó látványt nyújtó disznövényt orvosi szempontból is hasznosíthatónak ítéli . Levelében mellékesen megjegyzi,hogy a benszülöttek fűszerként használják a növényt. Mivel Kolombuszék azt hitték ,hogy Indiában kötöttek ki,ezért is nevezték ezt az új fűszert indiai borsnak.
A paprika az amerikai őslakosoknál termesztett növény volt.
A kezdetben gyógy- és dísznövény csak később vált fűszernövénnyé. Spanyolországból Dél-Franciaországba és Angliába került,s Európa kedvelt dísznövényévé vált.
Európában Krisztus születése után, első században Néró császár orvosa,Dioszkioridész egyik művében leír egy olyan gyógynövényt,egy bizonyos "piper longum rotundumot" amely megdöbbentően emlékeztet a paprikára.

Gundel Károly véleménye szerint a spanyol pimierto paprika Kolombusszal érkezett Európába,ám a magyar capsium paprika Indiából került hozzánk Perzsián keresztül,ahonnan a törökök hozták magukkal a XVI.-ik században.Török közvetítéssel,bolgár kertészek ismertették meg a termesztését a magyarokkal. Magyarországon legelőször Széchy Margit (1570) termesztette kertjében a vörös törökbors néven emlegetett növényt. /Megjegyzem: kezdetben a paprikát a drága és hiánycikknek számító távolkeleti bors pótlására használták. Csak később nőtte ki magát önálló fűszernek./
1579-ben egy francia botanikus,Clusius honosította meg a paprikát Batthyány Boldizsár kertjében, ritka dísznövényként. Írásban először egy 1604-ben kiadott szótár említi a paprikát mint törökborsot, vagy piper indicumot.
A paprika európai és ázsiai elnevezése a bors jelentésű görög-latin peperi-piper szóra vezethető vissza. A Balkán félszigeten át török közvetítéssel a hazánkba érkező fűszerünk neve egyesek szerint talán a szláv papar (bors) kicsinyítő képzővel ellátott szóbol ered.

Magyarországon a paprikát az egyszerűbb nép közében a XVII.-ik században gyógyszerként fogyasztották étvágy serkentésre, emésztés segítésre, váltóláz gyógyítására. Mint a XX.-ik századi magyar tudósaink is kiderítették (Hőgyes Endre) a paprikából nyerhető kapszaicián élénkebb működésre serkenti a száj és gyomor nyálkahártyáját, és elősegíti az emésztést. Vérbőséget okoz, gyógyítva a reumás bántalmakat. Cholnoky László kimutatta,hogy a paprikával még az 'A'-vitaminnal telített sárgarépa sem vetélkedhet. Szent-Györgyi Albert felfedezte, hogy a paprika a leggazdagabb 'C'-vitamin forrás, ötször annyit tartalmaz mint a citrom és narancsfélék. /Ő volt az egyetlen magyar tudós ,aki itthon végzett tevékenységéért kapott Nobel-díjat./
A fűszerpaprika-őrlemény, más néven őrölt főszerpaprika, vagy pirospaprika a közönséges paprikából (capsicum annuum) készült finomra őrölt por. A magyar nemesítésből származó paprika fajták (szegedi, kalocsai) termesztése és feldolgozása adja meg a magyar fűszerpaprika-őrlemény különlegességét, hírnevét.
A magyar szakácsok az idők folyamán rájöttek, hogy a zsír, hagyma, pirospaprika hármasságának egyvelege számtalan ízkombinációs lehetőséget ad.
A világon először Magyarországon használták a pirospaprikát tiszta formában anélkül,hogy más ízesítő anyagot vegyítettek volna hozzá. Törökországban, Közép- és Dél-Amerikában kizárólag egészben fogyasztották. A spanyolok más fűszerekkel összekeverve egyfajta lapos "palacsintát" gyúrtak, melyet aztán kemencében megszárítottak, majd megőröltek. Indiában csak egyike volt a curry számtalan fajtájához felhasznált alkotórészeknek.

A fűszerpaprika-őrlemény

A fűszerpaprika-őrlemény, más néven őrölt fűszerpaprika vagy pirospaprika a közönséges paprikából (Capsicum annuum) készült finomra őrölt por. 
A Paprikaház Tihanyban
A magyar ételek jellegzetes fűszere, de számos más országban is használják. Világhírűvé vált a magyar kalocsai és szegedi fűszerpaprika-őrlemény. A Dél-Alföldön kezdetben a paprika őrlését többnyire tiszai vízimalmok és néhány szél- és szárazmalom végezte. 1859-ben azonban már megépült a Pálfy testvérek első paprikaőrlő gőzmalomja is, akik a paprika gőzmalmi feldolgozását meghonosították Magyarországon
Története
A paprikát, mint fűszert és zöldséget a régi magyar konyhákon nem ismerték, használata lassan terjedt el és csak a 18. században vált általánosan ismertté. 
"Kotányi János féle rózsa paprika", paprikareklám 1892-ből
Magyarországon az 1600-as években feltételezhetően Széchy Mária, Wesselényi Ferenc gróf felesége honosította meg. Az első példányokat a szegedi ferences kolostor kertjében termesztették. Legelső termesztő körzete éppen ezért Szeged környékén volt. Európában Spanyolország mellett itt, majd később Kalocsa vidékén kezdtek tömegesen fűszerpaprikát termeszteni. Ehhez hozzájárult egy magyar találmány: a fűszerpaprika porrá törése. 
Paraszti termeléséről és használatáról először Csapó József debreceni füvészkönyvében (1775) olvashatunk. A 18. század végétől fokozatosan, olcsó borspótló fűszerként vált népszerűvé. 
Jól tanúsítják ezt a magyar nyelvterület peremén fennmaradt nyelvjárásban élő nevei is: pirosbors, höeles (= „hüvelyes”), bors (Zala vármegye), veresbors, zöldbors. Az 1831. évi kolerajárvány alatt mint megelőző gyógyszer terjedt. 
Kotányi János paprika malma Szegeden
Termelése azonban a 19. századderekáig a Kárpát-medencében sehol sem haladta meg a családi önellátás szintjét.
Először az alföldi parasztok ismerték fel, hogy a sertészsírban pirított vöröshagymához adva, optimálisan oldódnak ki a fűszerpaprika-őrlemény íz- és színanyagai. Ez az úgynevezett pörköltalap, amit magyaros ételek jelentős részénél készítésénél máig alkalmaznak. 
Fűszerpaprika árus a budapestiNagycsarnokban

Ez teljesen átalakította a magyar konyhát. A paprika őrlemény előállítására, porítására a fűszerpaprika őstermelők kezdetben kő- és fémmozsarakat használtak. Később, a már kereskedelmi forgalomba szánt mennyiség előállítására használták a lábbal hajtott mozsarat a kölüt,  ami ma már csak múzeumokban látható. Komolyabb mennyiség porítására a paprikatermelés monokultúrás körzeteiben nagyobb malomberendezéseket is átállítottak erre a célra, különösen Szeged és Kalocsa környékén. 
A fűszerpaprika társadalmi emelkedését az ezzel ízesített gulyás nemzeti ételként való kezelése is segítette. A reformkorra már a polgári szakácsművészet is alkotott paprikával ízesített ételt (tejfölös paprikás csirke), ugyanakkor a fűszerpaprika használata idehaza még mindig a parasztokat szimbolizálta. Nyugati határainkon túl viszont a magyarokat, ami megmaradt mindmáig. A fűszerpaprika használata ugyanakkor a magyarlakta területeken nem volt egységes. A legerőteljesebben az Alföldön használták. A 20. század közepéig viszont például alig volt használatos sokfelé a Székelyföldön, ahol barna színű volt az a kolbász, amely Magyarországon piros volt a paprikától.
Kereskedelmi áruként a fűszerpaprikát Szentes környékén kezdték nagyobb területen termeszteni az 1890-es években. Magyarországon a fűszerpaprikát1934-ben már körzetekben termesztették, és az állami hatóságok ellenőrizték minőségét. 1983-tól szabadon forgalmazható. A fűszerpaprika mindmáig szinte magyar nemzeti fűszer.
A hazai konyha legfontosabb jelképe az emigráns magyarok közt a paprika. A Paprikás Weiss nevű, óriási csomagküldő élelmiszer-üzletház New Yorkban 1917-ben indult a mai tulajdonos nagyapjának vállalkozásaként.
Előállítása
A közönséges paprika két változatából készítik:
fűszerpaprikából (Capsicum annuum var. longum)
cseresznyepaprikából (Capsicum annuum var. longum grossum)
A paprikát háromszori szedik: mindig csak a bepirosodott bogyókat. A nyers fűszerpaprikát vagy még tövön vagy szakaszos betakarítás utánzsákokban, ládákban, vagy fűzve a falakon lógatva utóérlelik.
Mosás és szárítás után köves malomban roppantják össze, és hengerszékeken, illetve kalapácsos malomban őrlik meg. Ha köves malomban őrlik, ennek utolsó fázisa a „pirosító” kő, amikor is a dörzsölés hatására a paprikamag olajtartalma kioldódik a magtöredékből, feloldva a bőr festéktartalmát, és egységesen befesti valamennyi szemcsét.
Őrlés után az őrleményt kondicionálják (víztartalmát beállítják az előírt közelére), pihentetik, majd a mikrobiológiai állapottól függő hősokkal csökkentik csíratartalmát. Végül egalizálják és a minőség megállapítása után a megfelelő minőség megjelölésével ellátott tasakokba csomagolják.
A magyar fűszerpaprika-őrleményeket az érzékszervi tulajdonságok, a fizikai, a fizikai-kémiai, illetve a kémiai jellemzők alapján a következő minőségi csoportokba (minőségekbe) kell sorolni:
– különleges
– csemege
– édesnemes
– rózsa
a következő kiegészítéssel:
– ha az őrlemény kapszaicintartalma nem haladja meg a 100 mg/kg-ot, csípősségmentes,
– ha az őrlemény kapszaicintartalma 100–200 mg/kg között van, enyhén csípős, magyaros ízű és jellegű,
– ha az őrlemény kapszaicintartalma meghaladja a 200 mg/kg-ot, akkor csípős ízű.

A paprika rövid története

A paprika vitathatatlanul az egyik alapvető fűszere a magyar konyhának, ismert, hungaricumnak számító étkeink elengedhetetlen kiegészítője. Pedig a régi magyarok egészen a XVII-XVIII.. századig nem is ismerték. Öt fajtája létezik a világban, amely közül a Közönséges paprika (Capsicum annuum) terjedt el nálunk, bár kétségtelen, hogy ismertségben, a másik nagy fajta, a Cserjés paprika (Capsicum frutescens), közismert nevén, csilipaprika is komoly rivális.
Néhány elmélet szerint a paprika a Himalája előteréből, Indiából származik, sőt a rómaiak idejéből is létezik a paprikához igen hasonlatos növény leírása, de ezekre semmi bizonyítékunk nincs. Nagy bizonyossággal Közép-, illetve Dél-Amerikából származik és Kolumbusz hajóorvosa, Chanca hozta be Európába. Mivel sokáig azt híresztelték róla, hogy mérgező, ezért inkább - a sokszínű és formájú termése miatt - dísznövénynek használták. Magyarországra valószínűleg a törökök közvetítésével jutott először, első leírása 1570-körül született meg. Neve is a török közvetítésére utal, mivel törökborsnak nevezték. Az biztos, hogy az elterjedése összefüggött a távoli, keleti területekről érkező bors szállítmányok visszaesésével, azok drágulásával. Először nálunk is dísznövény, majd olcsósága miatt a paraszti konyhákban borspótló-szer lett. A kedvező éghajlati és talajadottságok miatt magyar földön gyorsan tért hódított, s már nagyon korán kialakultak a ma is ismert paprikatermő területek - Szeged, Kalocsa, Cece, Szentes...stb. környékén.
A hagyomány szerint a szegedi ferences szerzetesek kertjében termesztettek először paprikát, ahonnan elterjedt az egész országban. Mivel némelyik paprika erősen csípett, az a szép népi történet is lábra kapott, miszerint a növény neve a papokat könnyezésre késztető hatásról származik. Eszerint nem más, mint: „paprígató” Ez a történet nagyon szép, de a valóságban a bors szerb nevéből - „papar” - származhat, ez is bizonyítva a dél felőli elterjedését és a bors kiváltásának igényét. A szerbek mellett a magyar földre költöző, kertészkedéssel foglalkozó bolgárok tettek sokat azért, hogy a paprika elterjedjen országszerte.
Az őrölt paprika, főleg ára miatt igen népszerű lett, s szinte teljesen átalakította a hagyományos magyar konyhaművészetet. Érdekes, hogy Erdélyben viszont lassabban terjedt, ott a hagyományos ízesítés a mai napig részben megmaradt. Népszerűségét tovább javította az a tény is, hogy sok helyen, hatékony gyógyszerek hiányában kolera elleni csodaszernek tartották. Az 1831-es járvány idején megelőzésre használták, nemcsak a termését, hanem az igen erős paprikapálinkát is. Akkor még nem tudták, hogy a paprika sok C- vitamint tartalmaz, és ezzel önmagában is segített a betegségek elleni védekezésben, az emberi szervezet ellenálló képességének javításában. A C-vitamint egyébként Szentgyörgyi Albert a szegedi paprikát vizsgálva fedezte fel, amiért Nobel-díjat érdemelt.
Az „amerikai” paprikát, őrölt formában, amely sok-sok ételünk kihagyhatatlan fűszere, (pörköltek, paprikások, gulyásleves, halászlé, lecsó, főzelékek, levesek, kolbászok, egyes saláták, kőrözött...stb.) mégis hungaricumnak nevezhetjük, mivel a fűszerpaprika szárítás utáni őrlését mi magyarok találtuk ki, s tisztán őrölt paprikát szinte csak Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében használtak, s használnak a mai napig.
Cifray István: Magyar nemzeti szakácskönyvében, amely 1830-ban látott napvilágot olvashatjuk először a Paprikás csirke receptjét, amely addigra a teljesen átformálódó magyar konyha egyik legnépszerűbb étkévé vált:
''Paprikás Tsirke (Tsibe, Pisellye). Végy két vagy több tsirkét, s vagdald darabokra. Izzasz rézlábasban egy darab vajat, vagy zsírt, vess bele paprikát, szegfűborsot, vöröshagymát, s fojtsd sárgásra - osztán az összevagdalt tsirkét vessd közibe, s ismét addig fojtsd, míg meg nem puhul, - hintsd be egy kalán liszttel, önts reá egy kevés hús-lévet, adj hozzá gondolatod szerint téjfelt, hogy a' mártása sűrű legyen - paprikázd meg 's add fel.'' 
Fotó: Whirling Phoenix

A szegedi paprika története

A paprika őshazája Dél-Mexikó, Közép-Amerika és az Antillák szigetcsoportja. Az őslakó indiánok orvosság és fűszer gyanánt használták. Kolumbusz Kristóf tengeri úton akarta elérni a keleti Fűszer-szigeteket. Az Újvilágból azonban nem az ismert fűszerekkel, hanem - többek között - egy addig sohasem látott ajándékkal, egy paprikanövénnyel tért vissza. A növény kezdetben Európa barokk főúri kertjeit díszítette, illetve kereskedelmi utakon eljutott Törökországba is. Innen balkáni közvetítéssel került hazánkba. Az 1500-as évek második felében Széchy Margit főrangú asszony kertjét is díszítette már egy vörös törökbors nevű növény (ez időben még indiai bors vagy pogánybors névvel is illették). A paprika elnevezés a 18. században bukkant fel először, mint a bors délszláv nevének (papar) kicsinyítő képzős alakja, s ezután a magyar használat által vált egyetemes, nemzetközi szóvá. Szegeden 1748-ból találjuk az első feljegyzést egy piarista számadáskönyvben, melyben a paprika szó szerepel. Hazánkban kezdetben orvosságként használták hideglelés (váltóláz) ellen, csak később vált a magyar konyha meghatározó fűszerévé.
Míg a termelés a 19. század közepéig a családi ellátás keretein belül maradt, a századfordulóra a feldolgozás már ipari méreteket öltött és a kereskedelem jelentőssé vált. A paprikatermesztés a régióban Szeged-Alsóvárosról indult a Szegedhez közel eső feketehomokos területeken, a Tisza "áradmányos" földjén. 1934-ben zárt körzetté nyilvánították Szeged környékét, így az ezen kívül termelt fűszerpaprikából készült őrleményt tilos szegedi paprikaként forgalmazni. A betakarítás kizárólag hagyományos kézi szedéssel történt, amit akár háromszor, négyszer is elvégeztek, és ezzel biztosították azt, hogy csak a tövön beérett legjobb minőséget adó termés kerüljön további feldolgozásra. Híres, Szegedhez szorosan kapcsolódó kép a házak oldalán lógó fűszerpaprika-füzérek sora. A szegedi paprika egyedülálló minőségének genetikai alapját a Szeged környékén nemesített, államilag elismert fűszerpaprika-fajták jelentik. Ezek alkalmazkodtak a tájkörzet adottságaihoz legjobban, ugyanis nemesítésük folyamatában felhasználták az e vidéken egy évszázad alatt kialakult eredeti ízt, aromát, színt adó fűszerpaprika-populációt.
A szegedi paprika különleges volta nemcsak a több száz éves törődésnek, a felhalmozódott szaktudásnak és a hagyományok erényeit követő feldolgozásnak köszönhető, hanem annak is, hogy Magyarországon nagyon kedvezőek a feltételek a melegkedvelő fűszerpaprika számára. A szegedi tájkörzetben olyan hőmérsékleti, napfény- és csapadékviszonyok uralkodnak, amelyek valamennyi fűszerpaprika-termő terület közül itt a legkedvezőbbek. A kor emberének fokozottan szüksége van vitaminokra, antioxidáns anyagokra. A fűszerpaprikát elsősorban fűszerként használjuk, pedig a benne rejlő vitaminok, antioxidánsok mind szervezetünk védelmét szolgálják. Szent-Györgyi Albert Nobel-díja, a C-vitamin és a szegedi paprika szorosan összefonódott fogalmak, egyik a másikat tette világhírűvé. De a színt adó karotinoidok, a provitaminok, a kapszaicin, a paprikamagban található tokoferolok mind-mind a 21. század anyagai. A paprikát korábban is használták gyógyszerként, ma is gyártanak gyógyhatású készítményeket belőle, és a jövőben is egészségünket szolgáló fűszerként fogyaszthatjuk a szegedi paprikát. 

A paprika története és elterjedése

A paprika őshazája Mexikó déli része, Közép-Amerika és az Antillák szigetvilága. A paprika európai és ázsiai elnevezése a bors jelentésű görög-latin peperi-piper szóra vezethető vissza. A magyar paprika szó a szláv papar(bors) kicsinyítő képzővel ellátott alakjának átvétele.
Európai elterjedésének két útját kell megkülönböztetnünk. Egyrészt Kolombusz Kristóf közvetítésével került Európába, aki a leírások szerint olyan borsot hozott magával, mely csípősebb a kaukázusinál. A paprika az indiánoknál termesztett növény volt, a felfedezők indiai borsnak nevezték el. A forró égövben termő paprika kiváló alkalmazkodó képességének köszönhetően az őshazájától igen eltérő éghajlati viszonyok között is képes volt meghonosodni. Spanyolországból Dél-Franciaországba és Angliába került, s Európa kedvelt dísznövényévé vált. Magyarországon is először dísznövényként tartották számon. 1570-ben Széchy Margit kertjében vörös törökbors néven emlegették. 1579-ben Batthyány Boldizsár kertjében Clusius francia botanikus közvetítésével honosodott meg a paprika.
A paprika fűszerként való használata török közvetítéssel terjedt el a 18. században, a Balkán félszigeten, majd hazánkban is. Termesztésére vonatkozó első adataink Kalocsa és Szeged vidékéről származnak. Az alföldi folyóvölgyek száraz éghajlata, a napsütéses órák magas száma, valamint a különleges talaj eredményezte a sajátos magyar fűszerpaprika kialakulását, melynek értékes tulajdonságai, tűzpiros színe, illata, íze, különleges aromája, felülmúlták az őshaza paprikafajtáit.
A hazai szakácskönyvekben még sokáig nem találkozhatunk a fűszerpaprika említésével. Használata eleinte az egyszerűbb nép körében terjedt el, fűszer- és gyógynövényként egyaránt alkalmazták. Már a 17. században gyógyszerként fogyasztották fűszerpaprikát az Alföld mocsaras vidékein pusztító váltóláz (morbus hungaricus) ellen. Csapó József 1775-ben "Új füves és virágos magyar kert" című munkájában azt írta a növényről, hogy "igen erős eszköz ez, s az ember vérét igen meghevíti". A paprika gyógyászati szempontból valóban jelentős. A leggazdagabb C-vitamin forrás, -még őrölt formában is- étvágygerjesztő, emésztést segítő fűszer. A paprikából kivonható, kristályosítható kapszaicin gyógyszeralapanyag, vérbőséget okoz, gyógyítva a reumás bántalmakat.
Kalocsa környékének paprikafogyasztását jellemzi a bátaszéki Ubaldus kapucinus páter 18. század végéről származó leírása:
„Ételük fűszere valami vörös bestia, s úgy hívják, hogy paprika, hanem csíp, mint az ördög.”


A fűszerpaprika hamar a magyar konyha egyik legjellegzetesebb ételízesítőjévé vált. Kalocsa térségében nélkülözhetetlen kelléke a bográcsban főtt pörköltnek, sült húsoknak, töltött káposztának, de nem utolsó sorban a leveseknek és a főzelékeknek is. Az itt élő háziasszonyok találékonyságát bizonyítja, hogy az őrlemény kristálycukorral történő párosítása egyedi ízhatásával a szegényebb családok kedvelt csemegéjének - a paprikás kalácsnak - töltelékül is szolgált a XX. században. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de ez a szokatlan párosítás különlegesen fűszeres zamatával biztosítja a világon egyedülálló paprikás kalács speciális jellegét.
Valódi italkülönlegességet jelent az először a kecskeméti Borssy Mihály által előállított paprikapálinka, melyet gabonaszeszből, paprika aromából, vízből és érett csípős kalocsai paprikából készített.
Kalocsa környékén eleinte csak a Duna menti falvak kertjeiben termesztettek paprikát. Már a 18. század eleji adóösszeírásokban találkozhatunk a Paprika családnévvel, ami a növény korai meghonosodására utal. 1748-ban a bátyai egyházlátogatási jegyzőkönyv (Canonica Visitatio) szerint a Molnár János bátyai jegyző és kántor paprikaföldet kapott természetbeni juttatásként. Az egyházi tized befizetéseket regisztráló érseki dézsmalajstromokban 1766-ban szerepel először apródézsmaként a Szeremle környékéről származó paprikafüzér.
A paprika a 19. század közepére keresett termékké vált. Nagyobb arányú termesztése Kalocsa környékén a 19. század végén indult meg. A paprikatermesztés egyik fő központja Bátya volt. A jellemzően 1-2 holdas családi birtokokon termő fűszerpaprika megélhetést biztosított a falu szinte egész lakossága számára. Beszédes adat a bátyai paprikatermesztésre vonatkozóan, hogy a környék legnagyobb paprikamalma, mely Merkler Lajos tulajdona volt, itt kezdte meg működését 1912-ben.
Az első világháború idején megnőtt a kereslet a paprika iránt, borspótló fűszerré vált több országban is. Az 1920-as évekre a paprikatermelés és export óriási méreteket öltött. Sok olyan területen is elkezdtek paprikát termelni, ahol korábban nem foglalkoztak termesztésével. A túltermelési válság megelőzésére és a paprika minőségének védelmében született meg 1934-ben az a kormányrendelet, mely létrehozta a kalocsai és szegedi zárt fűszerpaprika körzetet.

Paradicsom - Amerikából hajózott hozzánk

Hiába keresnénk a klasszikus európai irodalomban utalást a paradicsomra - nem találunk. De nem is találhatunk, mert ez a növény is csak Amerika felfedezése után jutott el Európába.
Története
Az első leírása 1553-ból, Dodonaeustól származik, aki azt mondja a paradicsomról, hogy "gömbölyded, akár az alma, de a dinnyéhez hasonlóan gerezdes; színe először zöldes, ami később pirossá, aranyszínűvé változik". Bizonyára innen származik egyik francia neve: pomme d'ore, azaz aranyalma is. A 17. században Poma amoris néven tisztelik, vagyis a szerelem almájának hívják, mert bódulatot okozott. A még éretlen, zöld paradicsom valóban tartalmaz egy solanin nevű alkaloidát, amely az érés folyamán a gyümölcsből fokozatosan eltűnik úgy, hogy az érett paradicsom teljességgel ártalmatlan, sőt magas cukor- és C-vitamin-tartalma miatt fölöttébb egészséges táplálék is.
Sok nyelv a paradicsom nevét a mexikói tumatle szóból származtatja, angolul tomato, franciául és spanyolul torna te, németül Tomate, oroszul tomat.
Származását a kutatók elég pontosan meghatározták.
Őshazája Peru, ahol ma is gyomnövény. Mexikóban kezdték el termeszteni. Európában először Spanyolországban és Portugáliában, majd Olaszországban tűnik fel, és manapság a világon mintegy egymillió hektáron termelik.
Lippai János: Posoni Kert című könyvében (1664) is Poma amorisként szerepelteti, de a Szerző még nem sokat tudhatott felőle, mert leírást Se ad a paradicsomról.
Annál inkább Csapó József az Uj Füves és Virágos Magyar Kertben (1775), bár ő még lebecsülően vélekedik a paradicsomról: "Kertekben termesztik az Eb-szőlő Nemét; A gyümöltsei akkorák mint egy baratzk, de szegeletessek és szép piros karmasin szinűek. Nem tanátsos az Gyümöltsüket enni, mert az ember eszét meg-tsonkítják."
A 19. században még csak a főúri asztalok csemegéje, de gyorsan terjed a kertekben, és mindinkább kelléke lesz a mindennapok konyhaművészetének. Gyermekkoromban még ritkaságszámba ment, ha valaki a reggeli szalonnájához és kenyeréhez paradicsomot falatozott. Főként főzve fogyasztották; a paradicsom-befőzés éppen olyan fontos aktusa volt a valamikori falusi, vidéki háztartásnak, mint a szilvalekvárfőzés, a káposztasavanyítás vagy a disznóölés.
Termesztése
A paradicsomot hazánkban szabadföldön, fóliasátor alatt és üvegházban is termelik. Így voltaképpen nem volna akadálya annak, hogy egész évben fogyaszthassuk. Mégis inkább nyári "gyümölcs".
A kiskertekben főként szabadföldi ágyásokban termelik. Ajánlatos legalább két fajtát ültetni: egyet, amelynek a gyümölcsei korán érnek (determinált fajta, pl. K-3) és egyet, amely késő őszig, folyamatosan érleli gyümölcseit (folyton termő fajta, pl. Gála). Akinek kedve tartja, az ültessen néhány tő lugasparadicsomot is, amely három méter magasra is megnő, és ugyancsak folyamatosan érleli fürtjeit; az utolsó, be nem érett fürtöket a kamrába menekíthetjük a fagyok elől, ahol utóérnek.
A paradicsom hosszú tenyészidejű, melegigényes növény, ezért palántázni szükséges. Lehetőleg tápkockás, Virágos palántákat ültessünk. A palántákat csak megbízható helyről érdemes beszerezni, ahol fajtabiztos, edzett palántákat árusítanak. Az elöregedett, megnyúlt palánták nem valók ültetésre; ezek nehezen erednek meg, lassan fejlődnek, keveset és későn teremnek.
A palántaültetés ideje április végén van. A palántákat mélyen kell ültetni, mert a földbe került száron is gyökerek fejlődnek, amelyek fokozzák a tápanyagfelvételt. A jól begyökeresedett palánták még a kisebb májusi fagyoknak is ellenállnak. Ha részlegesen elfagytak, akkor is kihajtanak. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy a palánták teljesen elfagynak. Ilyenkor nincs más megoldás: új palántákat kell ültetni.
Egy négytagú család számára 25-30 paradicsompalánta elegendő.
A paradicsom gondos ápolást követel. A talaját rendszeresen kell kapálni, és legalább kétszer (palántázás után és a bogyók fejlődésekor) nitrogénműtrágyával trágyázni. Az öntözést is meghálálja.
A kártevők és a kórokozók ellen főként a nyár elején kell permetezni. Magam azt a gyakorlatot folytatom, hogy a szőlő permetlevéből juttatok a paradicsomtöveknek is. Amikor a bogyók sárgulni, pirosodni kezdenek, akkor már nem szabad permetezni, mert az élelmezés-egészségügyi várakozási idő letelte előtt a paradicsom nem fogyasztható el!
A determinált növekedésű, alacsony fajták nem igényelnek támasztékot, de a magasabbra növőket és a lugasparadicsomot karótámasz mellé ültetem. Így minden fürt bogyói beérhetnek, nem szennyeződnek, és nem rothadnak a földön fekve.
A folytonnövekedésű töveket egy szálra ajánlatos nevelni: a legerősebb hajtást kell meghagyni, és tovább nevelni, a gyengébbeket el kell távolítani. Ahogy nő a hajtás, megjelennek a hónaljhajtások is. Ezeket tőből kell kitörni, mert különben megerősödnek, és késleltetik a főhajtáson megjelenő virágfürtök megtermékenyülését és a bogyók beérését.
Még a hónaljhajtásokat is fel lehet használni valamire. Ha úgy látjuk, hogy a tövek idő előtt elöregszenek, vagy valamiféle betegség következtében a levelek elszáradnak, és emiatt már nem képesek a bogyókat táplálni, akkor néhány jól fejlett hónaljhajtást érdemes éles késsel levágni, és homokos, tápdús földben meggyökereztetni; ezek fogják szolgáltatni a késő őszi gyümölcsöket - egészen a fagyokig.
Azt is megtehetjük, hogy a fagyok közeledtével néhányjól fejlett tövet felszedünk, és szorosan egymás mellé elültetjük őket a kert legvédettebb sarkában, majd fóliával letakarjuk. Ezzel a módszerrel karácsonyig szedhetjük a friss, érett bogyókat.
Szabadföldön a paradicsom szedése - átlagos körülmények között - július közepén kezdődhet meg. A kertben termett bogyókat érett állapotban ajánlatos leszedni, mert a félérettek is beérnek ugyan, de az ízük sokkal kevésbé kellemes. A gyümölcsöket reggel szüreteljük, amikor a nap még nem melegítette fel őket, mert így a hűtőszekrényben hosszabb ideig, napokig eltarthatók.
Felhasználása
A nyers paradicsomot ma már rendszeresen fogyasztjuk. Gyakran kerül az asztalra paradicsomsaláta: a felszeletelt paradicsomra ételecetből, étolajból, sóból és cukorból készült salátalevet (dresszing) öntünk, és abban hagyjuk állni fel-egy óra hosszat. Igen kiváló ízt ad a paradicsomsalátának, ha apróra vágott bazsalikomlevéllel szórjuk meg.
Tápláló és mégsem hizlaló étel a töltött paradicsom, amely úgy készül, hogy a kivájt nyers paradicsomot tojáskrémmel, liptói túróval, körözöttel Vagy húspástétommal töltjük meg.
A hagyományos ételek közül a mindennapiak közé tartozik a paradicsomos burgonya és a paradicsomos káposzta. Nélkülözhetetlen hozzávalója a lecsónak is. (Elkésztési módjukat a Planétás receptekben találhatják meg.)
A friss paradicsomból kiváló, üdítő ivólé is készülhet házilag. Ez jól lehűtve, jégkockával szervírozva egyike a legkellemesebb kánikulai italoknak. Úgy készül, hogy a kinyert léhez ízlés szerint kevés konyhasót és cukrot keverünk, majd citromlével, majoránnával, bazsalikommal, esetleg rozmaringgal ízesítjük.

Paradicsom története


A paradicsom (Lycopersicum esculentum) Mexikóból és Közép-Amerikából származik, s Európában csak a XVI. század után vált ismertté. Francia „tomate” elnevezése az azték eredetű „tomatl” szóból született, míg Olaszországban „aranyalmának” (pomodoro), a franciaországi Provence-ban pedig „szerelemalmának” hívják. A burgonyához és a dohányhoz hasonlóan a paradicsom is a kétszikűek (lat. solanum) családjába tartozik, s hosszú időn keresztül gyógy-, mi több, dísznövénynek tartották! A mediterrán konyhába a többé-kevésbé csípősre készített szószok formájában tört be. Az angolszász világ nagyon sokáig fenntartásokkal fogadta, s még a XIX. századból is olvashatunk olyan szakácskönyveket, melyekben azt javasolják, hogy a paradicsomot legalább három órán keresztül kell főzni, hogy a mérgező anyagok távozzanak belőle!
HOGYAN VÁLASSZUNK?
Az érett paradicsom enyhe nyomásra lágy húsú, ám keménysége, húsossága vagy levesessége fajtánként változó lehet. Csak egy dolog nem hiányozhat: tipikus illata!
HOGYAN TÁROLJUK?
A hűtőszekrényben uralkodó alacsony hőmérsékleten a paradicsom sokat veszít aromájából. Csábító, élénk színével azonban felhasználásáig konyhánk dísze lehet.
HOGYAN KÉSZÍTSÜK ELŐ?
A paradicsomot folyó vízben alaposan meg kell mosni, s zöld kocsányát el kell távolítani. Vannak olyan receptek is, amelyekhez a paradicsomot héja és magjai nélkül használjuk fel.
HOGYAN FŐZZÜK?
Szószok és mártások: Egy csipetnyi cukorral semlegesíthetjük a paradicsom savanykás ízét! A töltött paradicsom művészete: A kimagvazott paradicsom belsejét meg kell hinteni sóval, majd tetejével lefelé kell a tálra borítani – ezzel a módszerrel sütés közben is magában tartja a vizet! Jó megoldás, ha a töltelékbe rizst keverünk, vagy egy kevés rizst helyezünk a töltelék alá, ugyanis a rizs magába szívja a paradicsomból felszabaduló vizet. A paradicsomokat nem szabad túlságosan megtömni töltelékkel, viszont szorosan egymás mellé kell helyezni őket, hogy „egymás támaszai” legyenek.
NÉHÁNY PRAKTIKA
A paradicsom héját könnyen lehúzhatjuk, ha előtte 30 másodpercre lobogó vízbe mártjuk. Magjaitól is egyszerűen megszabadíthatjuk, elég, ha a félbevágott paradicsomot finoman tenyerünkbe fogva enyhén kicsavarjuk.
FELHASZNÁLÁSI JAVASLAT
Provance-i módra A paradicsomokat serpenyőben vagy sütőben jó sok fokhagymával és fűszernövénnyel ízesítve (rozmaring) lassan megsütjük. Mediterrán crostini Vegyünk enyhén grillezett, tetszés szerint fokhagymával bedörzsölt kenyérszeleteket, helyezzünk rá egy sor paradicsomszeletet, majd tetszés szerint ízesítsük sajttal, szardellafilével, baconnel. Locsoljuk meg extra szűz olívaolajjal, s hagyjuk, hogy a fantáziánk is dolgozzon: kapribogyóval, olívabogyóval, bazsalikommal, rozmaringgal, szurokfűvel, kakukkfűvel, stb. még ízletesebbé tehetjük! Tésztaszószok Bolognai szósz: paradicsom, kolbászhús, borjúhús, vöröshagyma, fehérbor Matriciana szósz: paradicsom, füstölt szalonna, vöröshagyma, fokhagyma, paprika, porcukor Szardíniai szósz: paradicsom, szardellafilé, kapribogyó, fekete olívabogyó, fehérbor, gomba
MIÉRT NE?
Torták és társai A paradicsom a bármilyen tésztaféleségből készült pizza elmaradhatatlan kelléke, de ne feledjük, más finomságok készítésekor is nélkülözhetetlenné válhat: készíthetünk quiche-t (sós tortaféleség), amelyben a paradicsom mellett tojást és tejszínt használunk, paradicsomos sült pudingot is.
ISMERJÜK MEG JOBBAN!
Az apró, egyszerre savanykás és édes ízű koktélparadicsom egy harapásra rabul ejt! A divatos hidegkonyha kedvenc sztárja, egyszerűen nyersen fogyasztva a legfinomabb. A fürtös paradicsom is nyersen, salátában vagy csak magában, enyhén sózva a legfinomabb. A kerek paradicsom mind töltésre, mind sütésre, mind salátába kiváló! A szintén gömbölyded bordázott paradicsom is nagyon népszerű. A hosszúkás paradicsom, pl. a Lucullus, rendkívül húsos, így a pürék és szószok sztárja. A klasszikus paradicsom néha bizony fantáziadús külsőt is ölthet, alakja hasonlíthat a körtéére, színe lehet sárga, narancssárga és akár zöld is!
ÉLELMEZÉSI ISMERETEK
A paradicsom – elsősorban szezonban – az egyik legnépszerűbb „gyümölcszöldség”, mely nem csupán becsempészi a nyári napsütést az asztalunkra, hanem élettani hatása is nagyon pozitív. Szervezetünket semmilyen plusz energiával sem terheli (100 gramm paradicsom alig 15 kcal-t, azaz 63 kJ-t tartalmaz), miközben számos jótékony vitamin forrása: C-vitamin (100 grammban 10-20 mg), A-provitamin és sokféle B-vitamin található benne. Bőséges ásványi anyag-forrás is (nátrium, magnézium, foszfor), s hozzájárul a szervezet jó sav-bázis egyensúlyához. Ne feledjük azonban, hogy az érzékeny emésztőrendszerrel rendelkezők jobb, ha héja és magjai nélkül csak a paradicsom húsát és levét fogyasztják. Ritka, de a solanum családba tartozó többi növényhez (burgonyához, padlizsánhoz, paprikafélékhez… és a kávéhoz) hasonlóan a paradicsom allergiás reakciót is kiválthat az arra érzékenyekből. Allergiát terpéntartalma is okozhat (s ebben az esetben ki kell zárni a citrusfélék, a sárgarépa, a sáfrány, a verbéna, stb. fogyasztását is). Bár ugyanahhoz a családhoz tartozik, mint a burgonya, fejlődése egyetlen fázisában sem tartalmaz mérgező alkaloidát.

Paradicsom, avagy egy gyümölcs zöldségkarrierje

A saláták elmaradhatatlan sztárja, a gyerekbarát zöldségleves alapanyaga, a nyár megkerülhetetlen zöldsége a paradicsom.

Rengeteg színben, méretben, formában találunk paradicsomot

A paradicsom története valahol az aztékok fémjelezte régmúltba nyúlik vissza. A paradicsom őshazája Nyugat-Dél-Amerika és Közép-Amerika. A közhiedelemmel ellentétben nem a nagy Kolumbusz fedezte fel az aztékok által afrodiziákumnak tekintett és előszeretettel termesztett paradicsomot, hanem 1519-ben a spanyol konkvisztádor, Cortez. A Montezuma kertjeiben meglelt, szerelmi ajzószernek tartott paradicsom magjai az ő jóvoltából jutottak el Európába, ahol inkább a kerti dísznövényként tartották, mint ették. Erre jó okuk volt.
A középkori Európában a paradicsom karrierje viszonylag rosszul indult. Egyrészt formájában nagyon emlékeztetett az igen mérgező nadragulyára, ezen kívül a gazdagabb családok edénykészlete sem segített a gyümölcszöldség elfogadásában. Az akkortájt használatos ón tányérokból a paradicsom sava mérgező anyagokat oldott ki, így néhány halálesetet követően megcsappant a paradicsomfogyasztási kedv. A szegényebb – fa tálakból étkező – dél-európai lakosság körében azonban igen nagy népszerűségre tett szert a paradicsom.
Az Európába érkező első paradicsomok valószínűleg a mai koktélparadicsom méreteivel bíró sárga példányok voltak. Erre utal a növény termésének olasz neve: pomo d'oro, azaz aranyalma.
Az aranyalmákat szépségükért tartották a sevillai kolostorok kertjeiben, de a spanyolországi móroknak köszönhetően a növény egész Európában elterjedt.

A falatnyi koktélparadicsomok isteni édesek éretten

Ahogy az aztékok hittek benne, úgy az európai hiedelemvilágnak is részét képezte, hogy az Újvilágból érkezett növény termése afrodiziákum, ám a növénnyel kapcsolatos félelmek okán egészen a 18. századig csak elvétve ették a paradicsomot. Az első áttörést a paradicsomot már régóta fogyasztó szegény dél-olasz régió érte el. A Margit királynő tiszteletére létrehozott Pizza Margheritán előkelő helyen szerepelt - a nemzeti trikolór egyik darabjaként - a paradicsom.
Angliában John Gerard, a neves angol fizikus és gyógynövénykutató ugyan elismerte, hogy Itáliában és Spanyolországban élnek és virulnak a paradicsomfogyasztók, sőt azt is megemlítette, hogy a paradicsom jó lehet fekélyek kezelésére, mégis arra intette a lakosságot, hogy tartózkodjanak a paradicsom fogyasztásától. Ennek ellenére a 18. században egyre több háztartásban, egyre több ételben jelenik meg a paradicsom, mint összetevő.
Franciaországban a 18. század végén, ikonikus piros színének köszönhetően a forradalmárok jelképévé vált a paradicsom.
A paradicsom utóérő: napra téve beérnek a félig érett darabok is

Amerikában a nagy áttörést egy ezredes, Robert Gibbon Johnson hozta meg. 1820-ban, megelégelve a paradicsomra szórt hamis átkokat, a salemi városháza előtt összecsődült – s halálára valószínűleg fogadásokat kötő – tömeg előtt, tisztes mennyiségű paradicsomot evett meg. A helyi tűzoltózenekar ugyan gyászindulót játszott az ezredes mutatványa alatt, ám Johnson életben maradt, és a paradicsommal szembeni ellenállás lassacskán oszlani kezdett az amerikai társadalomban.
A paradicsom amerikai karrierjéhez még két dolog járult hozzá. 1897-ben, Joseph Campbell létrehozta a konzerv paradicsomot (amit aztán Andy Warhol tett halhatatlanná pop-art képein), másrészt a kínai eredetű ke-tsiap paradicsommal való turbósításából született - a Thomas Jefferson unokahúga által írt, 1824-ben megjelent szakácskönyvben szereplő - ketchup recept tette igazán elfogadottá a paradicsomot.

A még zöld paradicsomokból remek savanyúság vagy lekvár készíthető!

A paradicsom azóta igazi amerikai álomkarriert futott be. A krumpli után a második helyen áll a fogyasztott zöldségek listáján, állami növénye lett Nem Jersey-nek és Arkansasnak, sőt Ohio hivatalos állami itala a paradicsomlé.
A paradicsom Európában is igen kedveltté vált, sőt egy, az ötvenes években lezajlott veszekedés emlékére Spanyolországban még paradicsomdobálást is rendeznek. Ez a ma már turisztikai látványosságnak számító „La Tomatina”. A több mint 60 éves múltra visszatekintő fesztivál évente kerül megrendezésre a valenciai Buñolban. A fesztivál lényege a paradicsom, illetve a résztvevők paradicsommal történő megdobálása. Az egy órán át tartó őrült dobálózáshoz több kamionnyi kevéssé jóízű paradicsomot biztosítanak a szervezők.
Ilyen a Tomatina...


Egészséges paradicsom
A paradicsom nagyon egészséges, kalóriaszegény gyümölcs. A benne lévő likopin nevű antioxidánsnak köszönhetően a gyümölcs fogyasztásával küzdhetünk a szabad gyökök, a rák és az idő előtti öregedés ellen. A likopin jó beépüléséhez valamilyen zsíros közeg szükséges, így például igen jót teszünk magukkal, ha vajas kenyér mellé 1-2 paradicsomot eszünk reggeli vagy vacsora gyanánt, sőt az sem véletlen, hogy a mediterrán vidékeken az olívaolaj-paradicsom megbonthatatlan egységet képez.
A paradicsom nagyon magas C-vitamin tartalommal bír, de nagyobb mennyiségű E- és B-vitamint, káliumot, kálciumot, magnéziumot, foszfort és vasat is tartalmaz. Jó rostforrás, alacsony zsírtartalmú, s minimális szénhidrát található benne.

Nagyon egészséges, fogyasszunk minél több paradicsomot nyersen!

Az éretlen paradicsom ellenben nem csak hasznos anyagokban gazdag. Az éretlen paradicsomban jelen van a szolanin toxin, aminek koncentrációja a gyümölcs érésével csökken, és nem okoz kárt a szervezetben.
Paradicsom a konyhában
A paradicsomnak igen sok fajtája létezik. A leggyakoribb a kerek, piros fajta, de nagyon népszerű az úgynevezett koktélparadicsom, illetve a sárga paradicsomok. Ezen kívül még kedvelt a befőzéshez ideális lucullus paradicsom, illetve az ökörszíve paradicsom, ami ugyan nem hozza az aranyalmától elvárható esztétikus külsőt, ellenben csodálatos paradicsomlevet lehet belőle készíteni.
Vásárláskor érett, de nem túl érett paradicsomokat vegyünk. Olyat keressünk, aminek feszes a bőre, nincsenek rajta hibák, puha foltok, zúzódások. A friss paradicsomot lehetőleg soha ne tároljuk a hűtőben, inkább hűvös, napfénytől védett helyen tartsuk. Ha nem tudjuk a hűtőben való tárolást elkerülni, akkor fogyasztás előtt hagyjuk legalább egy órát szobahőmérsékleten.

Az olasz konyha (is) elképzelhetetlen paradicsom nélkül!

A paradicsom szinte minden téren szerephez jut a konyhában. Készülhet belőle vagy vele sokféle saláta, leves, szósz vagy öntet. A magyar konyha elképzelhetetlen lecsó vagy a paradicsomos lében főtt töltött paprika nélkül.
A paradicsomból készülhet ketchup, ivólé, olaszos fűszerezésű mártás, pizzaalap, vagyaszalhatjuk napon, sütőben. Leggyakrabban azonban a reggelizőasztaloknál jut szerephez, kenyér mellé fogyasztott zöldségként, vagy az olasz, spanyol hagyományokat követve fokhagymával bedörgölt pirítóssal.
A paradicsom legkedveltebb fűszerei a bazsalikom, az oregano, a kapor, a kakukkfű, afokhagyma, a metélőhagyma, a petrezselyem és a babérlevél.
Meg is tölthetjük a paradicsomot, előételnek, főételnek

S hogy gyümölcs-e a paradicsom? Igen, de mit számít, ha az egyik legjobb zöldség a világon.

Uborka története

Minden valószínűség szerint India északi részéről ered (ahol legendás történetek szereplője), és nagyon hamar elterjedt Kína és a Közel-Kelet felé. Az egyiptomiak a Nílus partján termesztették, nagy mennyiségben fogyasztották, és az isteneiknek felajánlott áldozataik között is szerepelt. A görögök és a rómaiak is nagyra tartották az uborkát: Plinius elmeséli, hogy Tiberius császár nap mint nap lakmározott belőle, a kertészek pedig búra alatt termesztették, hogy gyorsabban megnőjön. Európában hivatalos említést először a IX. században találunk róla, amikor Nagy Károly elrendelte, hogy birtokain termesszenek uborkát. XIV. Lajos nagy kedvelője volt az uborkás leveseknek és salátáknak. A mai uborkánál sokkal keserűbb zöldségféle rendszeres lakója volt a zöldségágyásoknak. A szabadföldi termesztés után napjainkban leginkább üvegházban termesztik.
HOGYAN VÁLASSZUNK?
Az uborka akkor friss, ha szép zöld és kemény húsú.
HOGYAN TÁROLJUK?
A lédús uborkát a hűtőszekrény zöldséges rekeszében kell tárolnunk, így fogja megőrizni ízét és ropogósságát. Ilyen módon egy hétig áll el. Ha már egyszer megvágtuk, a vágott felületet védjük háztartási fóliával.
HOGYAN KÉSZÍTSÜK ELŐ?
Régebben az uborka víztartalmát sóban (vagy cukorban) történő áztatással csökkentették, hiszen így keserűségéből is veszített. Ez ma már haszontalan elővigyázatosság, mert a zöldségféle nem keserű. Ha megőrzi víztartalmát, jobban megtartja roppanós állagát és vitamintartalmát. Nem mindig szükséges meghámozni, hiszen egyesek szeretik a héj enyhén kesernyés zamatát.
HOGYAN FŐZZÜK?
Általában nyersen fogyasztjuk, de főzve, köretként tálalva is nagyon ízletes. Ehhez vágjuk apró kockákra, kis zsiradékon pároljuk vagy gőzöljük.
NÉHÁNY PRAKTIKA
A különféle konyhai eszközök segítségével átváltoztathatjuk az uborkát: - zöldséghámozó késsel és sajtszeletelővel szalagokat és metéltet vághatunk belőle, - konyhakéssel kockákra és rudacskákra vághatjuk, - reszelővel uborkaforgácsokat gyárthatunk (tökéletes leves és tzatziki készítéséhez), - karalábévályóval uborkagolyókat varázsolhatunk, - héjazókéssel a hámozatlan uborkát díszíthetjük.
FELHASZNÁLÁSI JAVASLAT
Sajtos uborkaladik Vájjunk ki apró uborkákat, töltsük sózott-borsozott olívaolajjal, fokhagymával és metélőhagymával díszített friss juhsajttal. Ideális piknikezéshez. Uborkaleves 1 nagy hámozott uborkát vágjunk kockára, pároljuk 3 dkg vajban két felaprított hagymával. Engedjük fel 1,5 l erőlevessel, főzzük 30 percig és mixeljük össze. Görög tzatziki A hámozott, reszelt, sózott uborkát keverjük össze 1/2 liter joghurttal, kis olívaolajjal, ecettel, fokhagymával és apróra vágott kaporral.
MIÉRT NE?
Mártás indiai raita módra Az uborkát mixeljük joghurttal és ízesítsük fűszerekkel (garam-massalával, ami többek között köményt, kurkumát, gyömbért és borsot tartalmaz).
ISMERJÜK MEG JOBBAN!
A pultokon kétféle uborka található: a tüskés uborka és a holland típusú kígyóuborka, amely a legelterjedtebb. Az előbbi arról kapta az elnevezését, hogy héján helyenként ártalmatlan apró tüskék találhatóak. Ez a kevésbé ismert uborka ugyanakkor ízletes és kissé keserű. A piacot uraló kígyóuborkát a második világháború után Hollandiában kezdték termeszteni: hosszú, egyenes, sima és nem keserű. Így nem kell többé sóban vagy cukorban, esetleg tejben állni hagyni.
ÉLELMEZÉSI ISMERETEK
Az uborka lédús és sok ásványi anyagot (főként káliumot) tartalmaz, ezáltal kitűnő szomjoltó és kalóriatartalma is különösen alacsony: 10 kcal (42 kJ) 100 g-ban. Sokféle vitamint tartalmaz (a B-csoport összes vitaminját, C-vitamint [8 mg 100 g-ban], némi A-elővitamint és E-vitamint). Rostjai könnyebben emészthetők, ha fogyasztás előtt kissé lesózzuk, vagy egyszerűen alaposan megrágjuk. Az éhgyomorra fogyasztott uborkalének tisztító és étvágyjavító hatása van. A bőrgyógyászatban puhításra használják (maszk vagy lemosó formájában), így segít a pirosodás, a viszketés és a hámlás gyógyulásában. Fajtától függően az uborka több vagy kevesebb keserű aromás anyagot tartalmaz (amely a szárhoz közeli részben koncentrálódik). A fajtaválogatás során a cél a nem keserű, finom, gyenge és ropogós húsú, kevés magot tartalmazó uborkák termesztése.

A burgonya története

A burgonya (Solanum tuberosum), a köznyelvben krumpli, tájnyelvi nevén kolompér, krompé vagy pityóka (Erdélyben). A burgonyafélék (Solanaceae) családba tartozó növény, amit keményítőben gazdag gumójáért termesztenek világszerte.
Származása, élőhelye
Peru és Chile hegyvidékén őshonos, ott az őslakosok már kb. 5000 éve termesztik. Európába először Pizarro expedíciója hozta el az 1540-es években. A 16-17. században spanyol, portugál kereskedők elterjesztették Ázsiában és Afrikában is. Ausztráliába az angolok vitték a 18. században. Ez a legfontosabb termesztett, nem gabona növény, így több ezer fajtája ismert. Becslések szerint ma világszerte 192 000 km²-en termesztenek burgonyát.
Megjelenése, felépítése
A krumpli virága (50–90 cm) magasra növő, lágyszárú növény . A föld feletti rész szárcsomóiból nőnek a hajtások és levelek, a föld alattiból a gyökerek és a tarackok. A tarack (sztóló) csúcsának megvastagodásából alakul ki a gumó (ággumó). A gumóról, vegetatívan szaporított krumplinak csak a szár és a tarackföld alatti csomóiból előtörő, járulékos gyökerei vannak. Ezek a sűrűn elágazó gyökerek 50–60 cm mélyre hatolnak le.
Páratlanul szárnyalt, összetett leveleinek széle ép.
A párta és a csésze összeforrása miatt öttagú, fehér, lila, olykor vöröses virágai bogernyőbe tömörülnek. Termése kétrekeszes, sokmagvú bogyó.
Életmódja
Termesztésben egyéves, de természetes élőhelyén évelő, gumójával áttelelő növény. Tavasszal a gumó rügyeivel újrafejlődik a bokor. Amíg meg nem gyökerezik, a rügykezdeményt és a belőle fejlődő 6–12 hajtást a gumóból látja el tápanyaggal. A legszebb gumókat hűvös, csapadékos vidéken, laza szerkezetű, humuszban gazdag talajon fejleszti. Általában idegenmegporzó növény.
Felhasználása
Fogyasztani kizárólag a gumóját szabad: a virágából keletkező bogyókban, a növény felszíni zöld részeiben, valamint a burgonyagumó „szemeiben” (rügyeiben) és a napon (fényben) tartott gumó megzöldülő héjában méreganyagot (szolanint) fejleszt.
Mindennapos, alapvető élelmiszernövény, kalóriatartalma 1/3-a a kenyérének. Egy-egy kifejlett gumó normális tömege 40–200 g, és többnyire mintegy:
18% keményítőt,
1–2% fehérjét,
110–180 mg/kg B-vitamint,
700–1000 mg/kg C-vitamint,
valamint kevés A- és K-vitamint tartalmaz. A tárolt burgonya C-vitamin-tartalma mintegy 600 mg/kg-ra csökken. Könnyen emészthető; és hűvösben tárolva más zöldségekkel ellentétben jól és sokáig eltartható.
Nagyon sokféleképpen használhatjuk: leves, főzelék, olajban, vagy zsírban sütve, húsételekhez köretként, kenyér és egyéb kelt-, sült-, és főtt tészták készítéséhez. Fogyasztható nyersen is. Hámozás után gumója bármilyen formában (főzve, sütve) elkészíthető.
A mezőgazdaságban, a háztájiban (főleg régebben) az apró burgonyagumókat megfőzték és a disznóknak adták.
Magas keményítőtartalma lehetővé teszi, annak lebontásával úgynevezett krumplicukrot állítsanak elő belőle. A cukor a következő lépésben alkohollá alakítható.
Magyarországon egy ember évente átlagosan mintegy 50 kg burgonyát fogyaszt el, Portugáliában kb. 150-et.
2005-ös adatok szerint, a világon az egy főre jutó burgonyafogyasztás Fehéroroszországban a legnagyobb, 181 kg/fő/év.
Csoportosítás
Az egyes burgonyafajták konyhai hasznosítás szempontjából az alábbiak szerint csoportosíthatók: 
Főbb fajták 
Salátának való nem szétfövő burgonya „A” saláták, hidegkonyhai készítmények, tepsis és rakott burgonya készítéséhez : Somogyi sárga kifli, Cherie, Agata
Főznivaló, nem szétfövő burgonya „B” főzéshez, saláták, raguk készítéséhez  Aladin, Amorosa, Kleopátra, Impala, Pannónia, Marabel,Desirée, Katica, Kondor, Hópehely, Amorosa, Laura, Luca XL,Red Scarlet, Rioja, White Lady, Balatoni rózsa
Sütnivaló, enyhén szétfövő burgonya „C” sütéshez, burgonyás tésztákhoz,chips- és hasábburgonya készítéshez, püré/pehely alapanyagnak: Agria, Karlena, Kuroda, Lady Rosetta, Lady Claire, Góliát,Solara, Vénusz Gold
Burgonya és klímaváltozás
A hőmérséklet emelkedés a burgonya termésmennyiségét csökkenti. Bizonyos hőmérséklet növekszik a betegségek kialakulásának veszélye. A klímaváltozás miatt legveszélyeztetettebb Észak-India környéke. A jelenleg túl hideg területek egy része a klímaváltozás következtében alkalmassá válhat a burgonya termelésére. 
A feldolgozás módja és a tápanyagtartalom
A burgonya azért is fontos eledelünk, mert a növény 85%-a hasznosítható emberi táplálékként, szemben a gabonafélék 50%-os hasznosíthatóságával.[1]
A burgonyagumó egészséges élelmiszer, mert sok vitamint és ásványi anyagot tartalmaz. Figyelni kell azonban a megfelelő elkészítésére: a burgonya fölkockázása lerövidítheti a főzési időt, de akár 75%-kal is csökkentheti az ásványi anyag tartalmát – állapította meg Shelley Jansky genetikus és Paul Bethke növényfiziológus, az Amerikai Mezőgazdasági Kutatószolgálat (Agricultural Research Service, ARS) madisoni székhelyű (Wisconsin állam) zöldségkutató részlegének két tudósa 2008-ban.
A kutatók a kálium és tízféle más ásványi anyag mennyiségét vizsgálták. A kálium-tartalom csökkenése a cukorbetegeknek ugyan hasznos lehet, de az egészségesek jobban teszik, ha egészben készítik el.
Ha egész éjszaka áztatták, az nem csökkentette a káliumtartalmat.
Kártevői
A burgonya legnagyobb ellensége a krumplibogár. A bogár és lárvái a növény leveleivel táplálkoznak, ezáltal ők is mérgezővé válnak. A gumókat a földben megtámadhatja a lótücsök, a cserebogár és a pattanóbogarak lárvája is.
Kórokozói
A burgonyát mintegy 40 vírusos betegség károsíthatja. Közülük jelentősebbek a burgonya mozaikvírus, a burgonya Y vírus, a burgonya levélsodródás vírus és a vírusos gumófoltosság. Jellemzően a vírusok felelősek a vegetatív úton, gumóval szaporított burgonya lassú, de biztos leromlásáért.
Baktériumos betegségei között több zárlati kórokozó is van, például a burgonya barna rothadását okozó Ralstoniasolanacearum vagy a baktériumos hervadás tünetegyüttest előidéző Clavibacter michiganensis ssp. sepedonicus. Ezen kívül még az Erwinia fajok okozhatják a burgonya feketelábúságát.
Gombás betegségei közül ki kell emelni a burgonyavészt okozó Phytophtora infestanst. Ez a betegség, nevének megfelelően, képes rövid időn belül megsemmisíteni az állomány föld feletti részeit.
Gyógyhatásai
A nyers burgonyaszeletek nedve lágyítja, tisztítja a bőrt. Reszeléke enyhíti a szem körüli duzzanatokat, hűsíti a nap égette bőrt. Pépjével pattanásokat, aranyeres csomót kezelnek. Nedvével keléseket vagy forrázott sebeket gyógyítanak.

A burgonya története és értékei

A burgonya európai pályafutása meglepően hosszadalmas, sőt keserves volt. Annyira, hogy nehéz magyarázatot találni rá. A magyar nép is roppant nehezen barátkozott meg vele, ennek ellenére egyetlen növényünk sincs, amelyiket később annyiféle néven illettek volna, mint éppen a krumplit: bandurka, bárabulé, bigyirkó, bolyóka, bugyóka, csicsóka, csucsorka, földialma, földikörtvély, földiparadicsom, gumó, gurulya, kartifli, kolompér, péra, pityóka, de ha minden nyelvjárási változatot számításba vennénk, sokkal többet is felsorolhatnánk! Az eredeti állapot a krumpér lehetett, amely a bajor-osztrák Krumbeer, illetve a német Grundbirne (földikörte) átvételéből alakult. A burgonya szó jóval későbbi fejlemény, a nyelvészek szerint a francia Bourgogne tartomány köznevesült alakja. Ki tudja, miért, mégis ez lett nálunk a növény hivatalos elnevezése.
Akár a kukorica, a krumpli is Dél-Amerikából került Európába, de nem tudjuk pontosan mikor, ugyanis az első említéseket illetően alapos a gyanú, hogy összetévesztették a batáta (sweet potato) gumójával, azonban John Gerard angol botanikus 1596-ban már biztosan a krumplival foglalkozik, s mint „Papus orbiculatust” ábrázolja. (Papa volt a burgonya neve az araukán indiánok nyelvén. Clusius 1601-ben papus peruaronumnak nevezi!) Egyes források szerint a krumpli először Angliában jelent meg (ahová Virginiából érkezett), de Írországban terjedt el, ahol az 1700-as évek első felében már sokfelé termelték.Szinte hihetetlen, de több mint kétszáz év kellett ahhoz, hogy az öreg kontinensen mindenütt elfogadják! Lippay János alapműve, a Posoni kert (1664–1667), amely minden fogyasztható zöldségnövényt sorra vesz, a krumplit nem említi. A Lippaynál szereplő „patada földi alma” leírása egyértelműen a csicsókára utal, ennek ellenére néhány ismeretterjesztő munka a burgonyával azonosítja.
Csekély számú forrásaink szerint a burgonya valamikor a XVIII. század közepén került hazánkba, ám ami Erdélyt illeti, pontosan tudjuk, hogy ott először az 1769. esztendőben termett. Gyarmathi Sámuel (1751–1830) nyelvész és orvos emlékirataiból értesülünk arról, hogy „Göttingából én hoztam Erdélybe legelébb a sárga krumplit, az úgynevezett zucker krumplit, mely mind a luftbalonnál, mind az első magyar tragoediánál becsesebb tárgy előttem”. Felvilágosult kortársai szerint ezzel Gyarmathi többet használt az országnak, mint a finn–magyar nyelvi rokonságról írt dolgozatával. Nincs ebben semmi irónia. Aki megpróbált enyhíteni az időről időre visszatérő borzalmas éhínségeken, közmegbecsülésnek örvendett.
Hogy mekkora ínségek pusztítottak, arról fogalmat alkothatunk Tessedik Sámuel (1742–1820) néhány sorából: „Az 1794–95-i kemény télen, a nagy ínség után, némely napokon egynéhány száz, sőt ezer szánt lehetett látni, amint csontvázakhoz hasonló emberek (kiéhezett szegény oláhok) húzták azokat. Szomorúan és leverten tántorogtak ezek Szarvason, s erőtlen, akadozó hangon gagyogák: »zuppane geste gruj« – azaz »uram, van gabonája?« […] A takarmányínség akkora volt, a marha e vidéken annyira tönkre ment, hogy némelyik nagy- és kisgazda mindenét elvesztette, mások kénytelenek voltak marháikat messze vidékekre, a mocsarakba hajtani, ott drága pénzen sással, náddal kitelelteni, s mégis, mikor az állatok hazajöttek, nagy részük megdöglött. Némelyik tanyán oly nagy rakásokban hevertek ezen állatok hullái és csontvázai, hogy még a több mint kétezer kutya sem tudta e bűzlő dögöket elfogyasztani” (Szarvasi nevezetességek, 1805).
A krumpliról Erdélyen kívüli korai híradásra csak elvétve bukkantam. Debrecenben például a híres kalmár, Rickl József már 1785-ben árult a boltjában burgonyát. Nagy sikert nem arathatott vele, ugyanis 1787-ben egy kvártélyos német katona panaszt tett debreceni szállásadója ellen, annak szolgája ugyanis nem tudta elkészíteni, ehetetlenné tette az átadott „kolompért”. Az esetről szóló jegyzőkönyvet Zoltai Lajos (1861–1939) muzeológus találta meg a városi levéltárban. A hivatalos irat a burgonyát latinul emlegeti, „pirum terrestré”-nek, azaz földikörtének hívja.
Kósa László etnográfus, művelődéstörténész kutatásai tárták fel, hogy Mária Terézia 1767-ben rendeletben utasította az erdélyi főkormányszéket a burgonyatermesztés elkezdésére, hogy a lakosságnak legyen ennivalója, ha a gabonája elpusztul. Erdélyt – és az egész országot – akkor már évtizedek óta sújtotta a gabonahiány. Ennek nemcsak az időjárás, a rossz termés volt az oka, hanem az is, hogy elsősorban gabonából főzték a pálinkát.
Európa eleinte rettegett a krumplitól. Olyan rémhírek terjedtek el róla, hogy mérgező, leprával fertőz, de ha valaki nem hal meg tőle, akkor megsüketül, elbutul, rühes lesz, elromlik az emésztése. Ha valaki ennek ellenére mégis krumplit ültet, számítson arra, hogy kártékony férgek lepik el a földjét. Érdekes nyelvi adatra bukkantam Márton József magyar–német szótárában (Bécs, 1807), amely a disznókenyér kifejezést egyértelműen a krumplival azonosítja. Ebből is sejthetjük, mire becsülték eleinte a burgonyát, amely egyébként valóban kiváló állati takarmány.
Az áttörés 1790 és 1820 között következett be, ekkor készült Tischbein képe is! Ebben a három évtizedben ínséges esztendők következtek, különösen az 1814 utáni évek krónikái szólnak a mostoha időjárásról, szárazságról, óriási gabonahiányról. Ekkor tudott a krumpli csatát nyerni! Röplapok, kalendáriumi cikkek oktatták a népet a felhasználásáról. „Magánoson is lehet ezt enni, sülve vagy főve, sóval meghintve, vagy anélkül; de ezen kívül káposzta közé, murok répa közé, lencse, borsó vagy akármiféle főzelék közé is lehet elegyíteni. Az aprókat levesbe lehet hányni, galuska formára; lehet belülök kását is főzni; sőt lehet kalácsot s kenyeret is sütni…” – írta a németből fordított Szükségben segítő könyv (1790).
Károlyi Sámuel orvos (1818–1862) a Tudományos Gyűjtemény 1841. szeptemberi számában értekezést írt az „ehető s tápeszközül szolgáló növényekről”. Megállapítja, hogy Európa egyetlen honosított növénnyel sem nyert annyit, mint a krumplival, „ezen becses gyökeret a bölcs gondviselés toldásul adta Peru aranyához”. Nálunk is sokan táplálkoznak télen-nyáron egyedül csak burgonyával! Károlyi szerint Magyarországra Írországból került, a németek hozták be II. József alatt – Nagyváthy János szerint már korábban, 1763-ban –, de a magyarok „mint új divatú hasztalan dudva növényt kevélyen vetettek meg eleintén; sőt akadnak még most is némelly tekintetes urak kivált a Tiszán túl, kik törzsökös magyarok lévén csak azért nem eszik a burgonyát, mivel apjok sem ette, s nagyapjok nem is látta; és bodros dohány füstöt eresztve magyar pipájokból, svábnak vagy tótnak keresztelik gúny mosoly közt a krumpli evőt”. Károlyi szerint leves, pép, lepény, gombóc, torta, kenyér, saláta, édes és savanyú becsinált, héjas krumpli készíthető belőle, némelyek szerint harminckétféle étel.
Nyomtatott magyar receptgyűjteményben először 1816-ban bukkan fel a krumpli: 1816-ban és 1818-ban három kis füzetben jelent meg Rátz Zsuzsanna miskolci gazdasszony Búza szükségben felsegéllő jegyzések című munkája, amelyben a gumó száz (!) elkészítési módját ismerteti. Igazán büszkék lehetünk, alaposságát tekintve ez a kötet egyedülálló Európában! Egyébként XIX. századi szakácskönyveink többsége a magyar viszonyokhoz (de még azokhoz se mindig!) igazított német fordítás, így tévúton jár, aki ezekből következtet a magyarság táplálkozási szokásaira. Erre legfeljebb a naplók, emlékiratok és úti beszámolók alkalmasak, de a széles paraszti rétegek étrendjéről ezek sem tájékoztatnak. Kisebbfajta szenzáció, hogy Simai Kristóf (1842–1833) piarista tanár kéziratában (MN Magazin, 2008. március 22., 29., április 5.) négy burgonyás recept is található! Ez ugyanis azt jelenti, hogy az 1700-as évek végén nálunk már a középosztály asztalán is megjelent a lenézett és közönséges ínségeledelnek tartott krumpli. A négy recept: krumpér tejfellel, smarn kolompérból, krumpér betsinálva és haluska kolompérból. (Galuskán nem nokedlit kell érteni. Annak mondtak minden olyan ételt, amelyet bármilyen pépből kiszaggattak, vízben megfőztek vagy lepirítottak.)
Franciaország messze előttünk járt. A mai napig hálás Antoine-Augustin Parmentier-nek (1737–1813), aki már 1773-ban közreadta burgonyáról szóló tudományos munkáját. Felismerte a növény egyedülálló erényeit, s oroszlánrésze volt a növény megkedveltetésében. Franciaországban már 1826-ban metszetekkel illusztrált ismeretterjesztő könyv jelent meg a burgonya sokoldalú hasznosításáról (Anselme Payen–Alphonse Chevalier: Traité de la pomme de terre). Parmentier egyébként foglalkozott a kukorica és a gesztenye élelmezési szerepével, és már akkor felismerte a cukorrépa jelentőségét. Ennek ellenére a krumpli Franciaországban is csak az ínséges 1816–17-es évben terjedt el széles körben. A XVIII. századi francia szakácskönyvek elárulják, hogy eleinte a marhahús, a báránysült és a tőkehal kísérője volt, önálló ételként pedig „angol módra” készítették (főve, sütve, tejfölösen), ami megerősíti azt a feltételezést, hogy a növény valóban Írország felől érkezve terjedt el a kontinensen.
Az első, burgonyáról szóló tudományos munka egyébként nem Parmentier nevéhez fűződik, ugyanis a svájci Samuel Engel (1702–1784) már korábban kiadta vékonyka, mindössze nyolcvanoldalas ismeretterjesztő könyvecskéjét (Traité de la nature, de la culture et de l’utilité des pommes de terre, Lausanne, 1771). A mű tizenegy burgonyafajtát ismertet, többek között a kívül-belül vöröset, a kerek laposat, a hagymahéjút, a kicsi fehéret. Legjobbnak a hosszú fehéret, más néven az ír krumplit tartja.
Nagyváthy János (1755–1819), az első hazai rendszeres mezőgazdasági munka (Magyar practicus termesztő. Pest, 1821) szerzője arra figyelmeztet, hogy a „krompélytól némelly esztendőben, mind az emberek, mind a barmok, ha meg nem betegszenek is, bizonyosan a betegséget nevelik”, aztán felsorolja a legfontosabb fajtákat: testszínű, vadsárga, ángliai fejér (ezt a keszthelyi Georgiconban is termelték), vesekrompély (ez vörös, apró), ökörszarv, kerek, vanília (ez sötétlila), cserhajú (ez vadvörös), cukor, hollandiai apró, hosszas cserhajú, hógulya (ezt Festetics László hozta be az országba) 
A burgonya gazdag ásványokban. Sajnos ebből általában csak keveset hasznosít a szervezetünk, a rossz elkészítési módnak köszönhetően. Elejét vehetjük az ásványok kiolvadásának, ha héjába főzzük meg, és úgy hasznosítjuk.
A burgonya beltartalmi értékei
A nyári és a téli burgonya értékei között van eltérés, de nem számottevő. Mivel a nyári burgonyát csak kis ideig használjuk az élelmezésben legtöbbször a téli burgonya értékeit használjuk.
Zsiradéktartalma elhanyagolható, energia- és szénhidráttartalma a többi zöldséghez képest magas, fehérjetartalma nem magas, azonban jó az aminosav össze-tétele, de nem teljes értékű.
Ásványi anyagok tekintetében a nátrium elhanyagolható, káliumtartalma igen jelentős 340 mg/100 g. Ha belegondolunk, hogy egy adag köret 200-300 g között mozog, akkor ezzel 680, illetve 1020 mg káliumot viszünk be! Ha petrezselymesen készítjük el, a káliumbevitel még fokozható, hiszen a petrezselyemzöld káliumtartalma is magas (1000 mg/100 g). Ennek az értéknek csak egy szépség-hibája van: 100 g petrezselyem igen sok adaghoz szükséges, így az egy főre eső mennyiség kicsi, ellentétben a burgonyáéval.
Igen sok nyersanyag rendelkezik jó káliumtartalommal. Azonban diót, illetve mákot bejgli, mákos, diós tészta formájában fogyasztunk, szárazbabot inkább a téli hónapokban levesnek, főzeléknek, salátának. Ezen ételekre inkább jellemző a szezonalitás és ezen belül is a ritkább felhasználásuk. A többi alapanyag közül a burgonya az, amit a leggyakrabban fogyasztunk egész évben. Ezért emeltük ki a burgonyát mint jelentős káliumforrást a többi nyersanyag közül.
Élettani hatások
A kálium igen fontos szerepet játszik a szervezet működésének fenntartásában, hiszen részt vesz az ideg- és izomműködésben,valamint a sejtek anyagcseréjében.
A szervezetünkben lévő kálium a sejten belüli térben található. Elsősorban a sejtek ozmotikus nyomásának fenntartásához szükséges, de a sejtek ingerelhetősége szempontjából is nélkülözhetetlen. Minél nagyobb az izommunkavégzés, annál nagyobb az izomsejtekben a káliumtartalom. Abban az esetben, ha a szívizomban valamilyen károsodás történik (pl. infarktus) a károsult helyen a kálium mennyisége csökken és emelkedik a nátriumé. A magyarázatból egyértelműnek tűnik, hogy megfelelő mennyiségű káliumra van igénye az emberi szervezetnek, amely napi 2-5,9 g-nak felel meg. A felnőtt ember szervezetében átlagosan 150 g kálium van, amelynek kb. 97%-a sejten belül található. A kálium csak úgy tud optimálisan hasznosulni a szervezetben, ha a nátriumhoz képest megfelelő arányú – 2-4-szeres. Ez az arány a növényi élelmiszerekben közelebb van az optimálishoz, mint a húsok esetében.
Szükséges egy másik szempontot is figyelembe vennünk a növényi élelmiszerek előnyösebb káliumbevitele tekintetében: az állati eredetű élelmiszerekben a kloridok vannak döntő többségben, amelyek a szervezetbe jutva annak kémhatását savas irányba tolják el. Az anyagcseretermékek inkább savanyú kémhatásúak. Viszont a zöldségekben, gyümölcsökben a kálium szerves savakhoz kötődik, amelyek a szervezetben elégnek és lúgos kémhatású karbonátok, bikarbonátok keletkeznek. Éppen ezért a növényi élelmiszerek fogyasztása a sav-bázis egyensúly fenntartásáért igen sokat tehet.
A vérben lévő káliumkoncentráció csak szűk határokon belül mozoghat. A túl magas vagy a túl alacsony káliumszint is súlyos következményekkel járhat. A túl alacsony káliumszint súlyosabb esetben izomgyengeséget, sőt bénulást is okozhat. Főként szívbetegeknél különböző ritmuszavarok léphetnek fel. Alacsony káliumkoncentráció általában azért mutatható ki, mert a vesék nem megfelelően működnek vagy a szervezet túl sok káliumot veszít pl. hányás, hasmenés, tartós hashajtóhasználat miatt.
A magas vérnyomásban szenvedő betegeknél célszerű felhívni a figyelmet arra, hogy a vizelethajtó gyógyszerek egy része káliumürítéssel is jár, ezért pótlásáról gondoskodni kell.
A túl magas káliumszint veszélyesebb, mint az alacsony. Ez a szív elektromos vezetőrendszerét érinti, amelynek következtében súlyos ritmuszavar léphet fel, sőt hirtelen szívmegállást is okozhat. A magas káliumszint a vesék nem megfelelő kiválasztásának következménye. Abban az esetben, ha a sejtekből hirtelen nagy mennyiségű kálium szabadul fel, szintén megemelkedik a vér káliumtartalma. Ez előfordulhat pl. nagy mennyiségű izomszövet roncsolódása (baleset, égési sérülés) esetén.
Néhány gyakorlati jótanács
A gumók héjában történő főzésével elkerülhető a kilúgozás.
A burgonya legértékesebb anyagai közel a héjhoz helyezkednek el, ezért a hámozásnál erre ügyelni kell. A héjában főtt burgonya vitaminvesztesége alacsonyabb. A hámozott burgonya főzése közben nagyobb a veszteség, ezért a hámozott burgonya főzött vizét felhasználjuk. A burgonya párolásakor a tápanyagveszteség kisebb.
A megfelelő adagszámra kiszabott burgonyát egyszerre kell odatenni és készre főzni, mert a félig kész burgonyát kihűlés után egy későbbi főzéssel már nem tudjuk puhára főzni.
Savas közegben a burgonya nem puhul meg, ezért csak már a megfőtt burgonyához adjunk pl. paradicsomlevet, ecetet, citromot, kefirt, joghurtot.
A liszthez megfőtt, meleg, lecsurgatott, áttört burgonyát adjunk, mert a vizes krumplitól szétesik a tészta.
Kizárólag felhasználás előtt tisztítsuk meg a burgonyát, mert a vízben történő (a barnulás megakadályozása miatt sokan vízben tárolják” főzésig) állás alkalmával jelentős lehet a káliumveszteség.
A tisztított nyers burgonyát nem lehet fagyasztani, mivel felengedés után az íze teljesen megváltozik.
Az élelmiszeripar a burgonyából lisztet, keményítőt, kenyeret, pelyhesített termékeket, tésztákat, gyorsfagyasztott termékeket gyárt. A konyhatechnika a burgonyaelkészítésnek számtalan változatát ismeri. Hazánkban az utóbbi években ennek ellenére csökkent a burgonyafogyasztás és a vetésterületek is évről évre zsugorodtak.
Méregtelenítő
Szerves keményítő tartalma kitunően párosul a benne levő sok ásvánnyal. Olyan tulajdonsága van, amely megtisztítja a testet a nehéz fémek lerakodásától, akár a munkahelyen történik a mérgezés, akár a forgalom által elhalmozott levegőből jut a szervezetünkbe. Évente néhány napos tisztító kúrát minden nagyvárosban élő lakónak kellene tartania hogy felszabadítsa az amúgy is terhelt májat. Naponta két fél pohár burgonyalé elegendő, más zöldséglé ízesítésével.
Gyulladásra, gennyes-, felfekvéses-, diabetikus- és egyéb sebre
A tiszta keményítő kitunő szer a test bármely részén előforduló gennyes sebekre. Ha még nem fakadt ki a seb, várjunk addig amíg megérik, sárgás fejet kap. Akkor fertőtlenítsünk egy tűt és szúrjuk ki a sárga részt, majd előre elkészített borogatást helyezzük a sebre, a borogatás a lében megáztatott ruha, amire nyers pépet is tehetünk, majd erre ismét ruhát. Így bekötjük a sebet és várunk míg megszárad a borogatás. Addig ismételjük az eljárást, amíg a seb tisztán össze nem húzódik. Mindezt nagyon tisztán végezzük, nehogy újabb fertőzést okozzunk. Amikor kitisztult a gennytől, alkohollal, jóddal, vagy három százalékos hidrogénnel mossuk körül a sebet és készítsük elő a végső gyógyulásra.
A burgonya kicentrifugázott nyers keményítőjének hatása jótékony az emésztőszervek gyulladásos megbetegedéseire. Csupán fél pohárral kell fogyasztani étkezés után. A másik felét ajánlatos kipótolni káposzta, vagy savanyú káposzta lével, ami ugyanazt a célt szolgálja.
Hólyag és vesegyulladás
A hólyag és vesegyulladás nagyon könnyen jelentkezhet, különösen a téli, hideg időben, vagy felfázástól. A jele nem a kimondott fájdalom, inkább éles nyilallás az alhasi részen, és a folytonos inger a vizelésre. Keverhetjük egyszer sárgarépa lével, máskor káposzta lével amelyek szintén a gyulladást hivatottak gyógyítani. Vehetünk be egy kiskanál búzacsira olajat (E vitamint), amit a gyógynövény szaküzletben kaphatunk.
Rovarcsípésre
A kellemetlen szúnyog, vagy egyéb rovar csipés csillapítására legjobb, ha burgonyát használunk. Megmossuk, elvágjuk, és levével bekenjük a csípés helyét. Ha megszáradt, levágjuk a felső részt és újra léhez jutunk. Borogatást is tehetünk a veszélyesebb csípésre burgonya pépből.

B.Ú.É.K. 2024 !

                  Bort, búzát, békességet kívánunk                          minden kedves olvasónknak!               Boldog új évet 2024-ben!