Jókivánság!

 

Minden kedves olvasónknak, barátainknak 

Áldott, békés karácsonyi ünnepet  kívánunk a szerkesztőség nevében ! 

Szent karácsony éjjelén.

Dombrádi István:

Szent karácsony éjjelén.

Készítem a kisded Jézus jászlát,

mit tennék mást karácsonyi éjszakán:–

Lelkembe várom Isten újszülött fiát,

s a Létezés legszebb karácsonyát,

ezen az áldott szép éjszakán.

Szerte kicsi gyertyák lángolnak,

szeretet fényözön tüzei látszódnak,

mert tudnunk kell: kis Jézus született,

az ember szívét szeretettel tölti meg.

Érezzük át, hogy Jézus Krisztus megérkezett.

Dicső kicsi Jézus nagyon szeretünk,

létedet már nap hosszan hirdetjük.

A meggytermesztés története

https://www.facebook.com/notes/kertlaphu/a-meggytermeszt%C3%A9s-t%C3%B6rt%C3%A9nete/10150210533925557/

2010. június 15.,

A meggy ősidők óta ismert gyümölcs, eredete az ősember megjelenéséig vezethető vissza. Magyarországon már a honfoglalás előtt ismerték a meggyet és valószínűleg gyűjtötték a vad fák gyümölcseit. Erre utal a meggy szavunk finnugor eredete. 

A honfoglalás után a vad gyümölcsök begyűjtése mellett itt-ott már rendszertelen telepítéseket is végeztek. Egyes helységnevek őrzik a vad gyümölcsök hajdani gyűjtögetésének emlékét és a lelőhelyeket, pl.: Nyírmeggyes, Meggyasszó, Meggyes. Híres vásárokat rendeztek Debrecenben, Kállóban.

 A vásárokon kelendő gyümölcs volt az alma és az aszalt meggy (aszúmeggy) is, s emellett messze vidéken ismerték a debreceni meggyes bort is. Debrecen a török időkben sok meggyet értékesített a vidéket járó, vándorló gyümölcsárusai révén. 

Elterjedt szokás volt a kerti utak és szőlőgarádok beültetése meggyfákkal. A fákat lugasszerűen nevelték. Az ilyen alakításra az akkoriban termesztett hajlós, csüngős meggyek különösen alkalmasak voltak (Rapaics 1940). 

A kőrösi és a szentesi meggytermesztésre vonatkozó adatok a XVIII. századtól maradtak fenn, erre az időszakra esik a Pándy meggy elterjedése. A XVIII. század vége felé újabb fejlődésnek indul a magyar gyümölcstermesztés. Nagy hírű kutató egyéniségeinknek (Winferl, Bogsch, Tessedik) munkássága nyomán megalakulnak az első pomológiai társaságok. 

Hársfalvi Péter (1961) a nyíregyházi levéltárban latin nyelvű kimutatásokat talált a Szabolcs megyei gyümölcsfa ültetések adatairól. E kimutatások alapján Újj-fehértó (Újfehértó), Nagy-Kálló (Nagykálló) és a környező községekben igen jelentős az elültetett meggyfák száma. A Bátori járásban is a meggyfák ültetése áll az első helyen. 

A filoxéra vész után a Duna-Tisza közén és az ország egyéb homok területein a szőlőtermesztés fejlődik intenzíven, de ezzel párhuzamosan a szőlők közé ültetett nyári gyümölcsök termesztése is jelentős (kajszi, meggy, cseresznye). 

A homokhátakra, gyengébb homokra a homok megkötésének elősegítésére meggyet ültetnek. 

1923-ban 65 gyümölcstermesztési körzetre osztják az országot, s ekkor megindul a meggyfák törzskönyvezése is.

 1935-ben 37 millió gyümölcsfát írtak össze, ebből 2.474.142 db volt a meggyfák száma. Híres meggykiviteli központtá fejlődött Újfehértó, Nyíregyháza, Debrecen. 

A meggykivitel komoly akadályaként jelentkezik a Pándy meggy rossz termékenyülése és alacsony terméshozama, valamint a kevés nagyüzemi és fajtaazonos telepítés. Újfehértón ekkor már elterjedtek azok a bőtermő helyi meggytípusok, amelyeket a lakosság – utalva a fák koronaalakulására, valamint termőképességére – „Fehértói csüngős Pándy”, vagy „Fehértói fürtös Pándy” néven ismert.

A II. világháború pusztításait kevésbé sínylették meg a házikertekbe, szőlők közé ültetett fák. Így Újfehértón az 1960-as években meginduló tájszelekciós munka szinte érintetlenül találta a típusokban rendkívül gazdag meggytermesztést. 

A tájszelekció dr. Pethő Ferenc irányításával kezdődött meg, melynek célja az volt, hogy a népi szelekció által fenntartott változatok összegyűjtése, majd értékelése után eltérő érési idejű, kocsánytól szárazon váló, öntermékeny, jó áruparaméterekkel rendelkező fajtákat bocsássanak a termelők részére.

A Nyírségben az üzemi meggytelepítések 1955-1960 között kezdődtek meg, lassú ütemben. Az 1959. évi gyümölcsfa összeírás községi adatai alapján a legtöbb meggyfát a házikertekben, szőlők között és szórványban találták.

Az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek az alacsony hozamok miatt nem tartották jövedelmezőnek a meggytermesztést. A meggytermesztésnek és telepítési kedvnek az 1028/1967. (IX. 8.) Kormányhatározat adott kedvet és új lendületet, amely 70%-os támogatást biztosított a cseresznye, meggy, kajszi és bogyósgyümölcsűek telepítéséhez. A nemesítések (tájszelekció, keresztezés) eredményeként előállított új fajták – pl. Újfehértói fürtös, Kántorjánosi 3 – lassan köztermesztésbe kerültek.

1963 és 1967 között jelentősen visszaesett a meggy felvásárlása. Ezt valószínűleg az is okozhatta, hogy körülbelül ettől az időtől kezdve már a házikertek is elegendő almaoltványt kaptak, és sok helyen a meggyeseket kiirtották, helyükre almát ültettek (1. ábra).

Meggytermesztésünk fellendülése a 70-es évek elején indult meg a Gyümölcs- és Dísznövénytermesztési Kutató Intézetben, Maliga Pál által nemesített öntermékeny hibridek termesztésbe vonásával. A feldolgozóipar részéről megnyilvánuló kereslet, valamint a vele egy időben a gépi betakarítás technológiájának és gépeinek az USA-ból, valamint Dániából történő adaptálása, s ezáltal a szüreti munkaóra felhasználás egytizedére való csökkenése ösztönözte az állami gazdaságokat és a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket nagyobb arányú meggytelepítések végrehajtására.

1979-től számíthatjuk ezt a telepítési hullámot, aminek egyik fő fajtája az Érdi bőtermő és az ugyancsak tájszelekcióval előállított Újfehértói fürtös. Ezen ültetvények termőre fordulása eredményezte az 1980-as évek közepétől az országos meggytermesztés 80 ezer tonnára való felfutását. Rekord évnek 1989 számított, mikor a termelés a 90 ezer tonnát is megközelítette.

A növekedés ilyen üteméhez hozzájárult az is, hogy az üzemi telepítésekkel egy időben a házikertekben, kiskertekben és háztáji földeken is az árugyümölcsökhöz hasonló mennyiségű fát ültettek. Termő árugyümölcsöseink művelési rendszerét, fajtaszerkezetét a mai napig is ennek az időszaknak a telepítései határozzák meg. Az árutermelő ültetvények nagyobb arányban hazánk síkvidéki területein találhatóak, sokszor ott, ahol a termőhelyre igényesebb csonthéjasok (őszibarack, kajszibarack) már nem termeszthetők. A meggy továbbra is kedvelt gyümölcse maradt az Alföldnek, s lényegében ezen az 1994-től kezdődő telepítések mindössze annyit változtattak, hogy a Duna-Tisza közén csökkenő, a Tiszántúlon növekvő tendenciával találkozunk.

Kiugróan magas a részaránya 1995-től Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének, ami arra utal, hogy az itt élő emberek keresik az alma mellett – részben helyett – a kitörési lehetőségeket. A térség jó termőhelyi adottságokkal rendelkezik a meggytermesztéshez, valamint motivációs tényező az Újfehértói Kutató Állomás több évtizedes múltra tekintő tájszelekciós kutatása, s természetesen az utóbbi évek jó felvásárlási árai.

A cseresznye származása és termesztésének története

http://phd.lib.uni-corvinus.hu/549/1/gyeviki_maria.pdf

Gyeviki Márta doktori értekezéséből

Számos bizonyíték áll rendelkezésre,- így például a svájci cölöpépítményekben, vagy az amerikai őslakosok kőkorszakbeli barlangjaiban talált cseresznye magok - amelyek azt igazolják, hogy a cseresznye és a meggy fogyasztásának története egészen az őskorig vezethető vissza (Mohácsy és Maliga 1959). 

A termesztett cseresznyére vonatkozó legrégebbi adatok a botanikai történészek szerint a görög műveltség idejéből valók, bár bizonyos elterjedt nézetek szerint Anatólia északkeleti részéről hozták be a Római Birodalom Pontus régiójába, i.e. 72-ben. 

A törökországi Giresun városát az ókori görögök Choerades vagy Pharnacia, később Kerasous vagy Cerasus néven ismerték. Az angol cherry, a francia cerise, a spanyol cereza, a dél-olasz cerasa mind az ókori görög κέρασος, „cseresznye” szóból ered, amit a Cerasusszal azonosítottak. 

Először a római időkben exportálták Európába a gyümölcsöt (Faust és Surányi 1997). 

A cseresznye (Prunus avium L.) vadon az európai kontinens olyan területein fordul elő, ahol egyébként fajtái termeszthetők, tehát a skandináv országoktól délre, a kontinens valamennyi országában. 

Ezen kívül igen közönséges vadon termő növény a volt Szovjetunió déli részein, illetve Dél-Ázsiában, egészen Észak-Indiáig. 

Vadcseresznye azonban nagy tömegben nem mindenhol található meg, legnagyobb mennyiségben a Kaszpi- és a Fekete-tenger között, és ezektől délre fordul elő. 

Megállapítható, hogy a cseresznye igen nagy területen terjedt el, és így lehetséges, hogy egymástól messze eső vidéken kezdték el termeszteni (Mohácsy és Maliga 1959). 

A cseresznye (madárcseresznye) neve az ’avium’ szóból származik, lévén a madarak kedvelt gyümölcse. Korabeli írásokból kiderül, hogy a P. cerasus és a P. avium két különböző fajnak számított, ugyanakkor nem tartották lehetetlennek azt az elképzelést sem, miszerint a két faj egymásból keletkezett. Mivel a cseresznye eredeti hazájában elterjedtebb, erőteljesebb és szívósabb volt, mint a meggy, úgy gondolja, hogy tehát a meggy a cseresznyéből származik. 

Olyan elképzelések is megfogalmazódtak, hogy a meggy az Észak-Iránban és a jelenlegi Türkmenisztán területén őshonos P. fruticosa segítségével alakult ki. 

Más vélemények szerint egy harmadik faj, a Fekete-, és a Kaszpi-tenger mellékén őshonos Prunus acida lehetett a kiinduló növény. Az utóbbi elmélet mellett szól erősen savanykás íze is. 

A meggyet a görögök már i.e. 300 táján ismerték, de népszerű volt a perzsák és a rómaiak körében is (Békefi 2005).

A sárgarépa története

http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1rgar%C3%A9pa

A sárgarépa (Daucus carota subsp. sativus) fontos zöldségnövény, jelentős vitaminforrás, régóta ismerjük és termesztjük. A vadon előforduló, Európában és Délnyugat-Ázsiában őshonos vadmurok (Daucus carota) háziasított alfaja. A nemesített változat a vadhoz képest jóval nagyobb répatesttel rendelkezik, ízletesebb és kevésbé fásodó szerkezetű.

Pliniustól tudjuk, hogy ez a négyezer éves kultúrnövény eredetileg vékony, kemény gyökér volt, és a késő római időkben kezdték nemesíteni. Magyar elnevezése a narancssárga színnel azonosítja, bár lila, piros, fehér, sárga színű változatai is elterjedtek, főként Ázsiában. A XVII. században jelent meg a narancssárga nemesített fajta. Erdély egyes vidékein murok a neve.

Nyikolaj Ivanovics Vavilov (1887-1943) a zöldségnövények származási helye szerinti felosztása alapján géncentruma Nyugat-Ázsia (a maiAfganisztán és Irán területe); (a géncentrum az a terület, ahol természetes körülmények között a növény a legnagyobb változatosságban fordul elő.). 

Évszázadok során a nemesítés céljai az édesség növelése, a gyökér fásodásának csökkentése, kiküszöbölése.

Első "klasszikus" utalások a gyökér felhasználására az 1. századból valók (Dioszkoridész: De materia medica). Európába a 8. századbanmórok közvetítésével jutott el az Ibériai-félszigetre, innen terjedt el Észak-Európa felé. A 12. századi andalúziai arab tudós földműves, Ibn al-'Awwam átfogó művében, a Könyv a mezőgazdaságról (Kitab al-Filaha) említ piros és sárga színű répatesteket. A jelenlegi narancssárga színűre holland kertészek nemesítették a 17. században. Magyar leírás elsőként 1664-ből származik a sárgarépráról Lippay Jánostól (1606-1666)

Kétéves növény, az első évben tőleveleket fejleszt és zömök raktározó főgyökeret. A répatest részben a sziklevelek alatti szárrészből fejlődik. A második évben megjelenik a magszára, amelyen fehér szirmú virágai összetett ernyő virágzatot alkotnak. Szár- és tőlevelei egyaránt szárnyaltak, erősen szabdaltak. Termése ikerkaszat. Nem megfelelő vetőmag esetén első évben is virágozhat..

Tápanyagok

A termesztett sárgarépa kb. 88% vizet, 7% cukrot, 1% fehérjét, 1% rostot, 1% hamut és 0,2% zsírt tartalmaz. A rost főleg cellulóz, kisebb részben hemicellulóz és lignin. Elhanyagolható mennyiségben tartalmaz keményítőt. 

A zöldség íze főként a glutaminsavnak és a többi szabadaminosavnak köszönhető. Más savakat nyomokban tartalmaz, ilyenek a borostyánkősav, α-ketoglutársav, tejsav és glikolsav (gyümölcssav); a fő fenolos sav a kávésav.

Narancssárga színének okozója a β-karotin, kisebb mennyiségben α- és γ-karotinok. Az α- és β-karotin részben átalakul A-vitaminná az emberi szervezetben. 

Átlagosan 6-54 mg közötti mennyiségben tartalmaz karotinokat 100 g sárgarépa. A baromfitartók emiatt sárgarépa kivonatokat adnak az állatoknak, hogy javítsák azok húsának és a tojásaik sárgájának színét. 

A sárgarépa gazdag antioxidánsokban és ásványi anyagokban. A népi gyógyászatban nőknél a kismedencei terület és méhkörnyéki véráramlás emelésére használják; további célokra mint szélhajtó (csökkenti a felfúvódást), emésztési problémák kezelésére, bélférgek ellen, székrekedés esetén és mandulagyulladáskor.

Az A vitamin hiány tünetei egyebek mellett a farkasvakság, hajhullás, bőrszárazság . 

Egy városi legenda szerint aki sok sárgarépát eszik, az éjjel is élesen lát. Ez a történet a második világháborúra nyúlik vissza, amikor a német csapatok a Brit szigetet támadták. A Királyi Légierő azt a pletykát terjesztette, hogy a pilóták a sok sárgarépa fogyasztásától látnak jól az éjszakai támadások alkalmával, hogy ezzel megpróbálja elkendőzni a kifejlesztett és alkalmazott új radartechnológiákat, valamint a piros jelzőfény használatát a repülőgépek műszerfalán, ami nem károsítja annyira az éjszakai látást. 

Kis "dinnyetörténelem"

http://www.csanyidinnye.hu/tortenelem.htm

A görögdinnye története 

A görögdinnye szanszkrit neve chaya-pula. A dinnye nyugati irányba terjedt el, ezért Kínában csak a X. században ismerték meg. A Besztercei-szószedetben pepo a dyne, cucumer a gereg dyne (XV.sz.). Murmelius szójegyzékében (1533) mellones a dinne (sárga). Calepinus latin-magyar szótárában (1585) nem egyértelmű a szóhasználat. A dinnyetermesztést elősegítette a török megszállás, sok fajta került hozzánk. 1808-tól több kiváló mű jelent meg a dinnyéről. Foglalkozott vele Bél Mátyás (1724), Pethe (1808), Szontágh (1853) megírta a Dinnyetermesztést. Katona (1860) Dinnyészet és Girokuti (1975) A dinnye termelése melegágyában s a szabadban című könyve sokat segített a termesztőknek. A Magyar Dinnyész Egyletet is megalakították. Termesztőkörzeteink közül a Hevesi- jászsági a legfontosabb, a Kecskemét- nagykőrösi; az Észak- pesti, a Miskolci, a Békés- csanádi, a Szentesi, a Makói és a Mezőföldi körzet csak a helyi piacok ellátását szolgálja. 

A sárgadinnye története 

A sárgadinnye története mintegy 5000 éves múltra tekint vissza. Legkorábbi bizonyítékok Indiából származnak, i.e. 2300-ból feltárt egyiptomi sírok falfestményein is megtalálható volt; a legrégebbi írásos feljegyzés Perzsiából való. Különböző az egyes botanikusok véleménye a honosságról, leginkább az Indiai eredetet fogadják el (Naudin, 1855; De Candolle, 1894), bár sokan Afrikát, a Kaukázus elővidékét tekintik őshazájának. Pangalo (1955) mintegy 11 ezer Cucurbitafaj gyűjtése alapján állította össze fejlődéstörténeti- származástani fajrendszertanát. Eszerint a sárgadinnye Indiában honos. A dinnyék három csoportba sorolhatók: - eumelonium (ősi) fajtákat Közép-Ázsiában termesztik, - melonoidum (fiatal) fajtákat Kelet-Ázsiában kultiválják, - archimelon fajták Indiából származnak és innen ered az afrikai honosságúnak tartott görögdinnye is, mivel Stox angol botanikus Indiában megtalálta a két nemzetség átmeneti ősfaját, a Citrullus fistulosus fajt. A hazai szakvélemények is megoszlanak az eredetről. Szontágh (1853) Turkesztánt tartja a dinnye őshazájának, Katona (1860) Kelet-Indiát. A dinnye szó szláv eredetű, Kniezsa (1947) szerint már a múlt században gyakran előfordult s tájnyelvben. Zsukovszkij (1971) a sárgadinnyének 52 szinonim fajnevét írta le. A klasszikus görög-római elnevezések sem egységesek: Dioszkoridész pepon, Pliniusz melopepo, Hippokratész és Theophrasztosz szikua szavának pontos értelmét nem tudjuk. Feltehetően mind a sárgadinnyére vonatkozik. A rómaiak valószínűleg ismerték a sárgadinnyét. Vergílius a Georgicában (4:21) ezt írja: "hogy duzzad a dinnye, szétindázódva a fűben". Hehn (1911) a Mózesnek tulajdonított Számok könyvét tekinti a legrégebbi írásos emléknek. Az Íliász két részlete (5:572 és 23:299) is a sárgadinnyére utalhat. A hellenisztikus kor meggyorsíthatta az indiai dinnyék Európába való hozatalát, vad alakjaival már Nagy Sándor seregei is találkozhattak. Kínában csak a VIII. században kezdték el komolyabban termeszteni. Európában a sárgadinnyét előbb ismerték, mint a görögdinnyét (Molnár, 1973). Főleg a IV-V. században terjedt el a sárgadinnye termesztése. A spanyol dinnyetermesztés már VIII. Károly spanyol király uralkodása alatt híres volt. Az olaszok a Pó torkolatánál és Nápoly vidékén kezdték nevelni. Franciaországban a Frank királyok sokat tettek a termesztés kiszélesítéséért. Angliában 1327-ben ismerték meg a sárgadinnyét, bár az éghajlat miatt sohasem vált jelentőssé. 1494-ben Amerikában is ismertté vált Kolumbusz révén. A XVII-XVIII. századra Afrikában és Ausztráliában is meghonosodott. 

A dinnyetermesztés története Magyarországon

Magyarország sárga- és görögdinnye termesztésének fénykora valószínűleg a XVI. századi dinnyetermelésünk legérdekesebb és nagy mulatsággal járó része volt az ún. dinnyeszedet. Lippay János 1664-ben megjelent Posoni kert című könyve részletesen ír a dinnyéről: "A görög dinnyét arrúl ismérik-meg, amikor a szára, avagy csutkája meg-kezd száradni, és ha könnyű; egyébként, ha idejében le-szakasztyák-is, sokáig el-áll, és meg-érik; főképpen ha búzába, vagy rozsba tészik. A görög dinnye hideg, és nedves természetű; azért igen meg-óltya az szomjúságot; a forró hideglélésben igen használ, kiváltképpen a kik nem a nedvességnek bévségébűl, hanem azoknak gonoszságátul származnak: mivel a görög dinnye elsőben erőssen, a kik gyönge természettel bírnak karchúk, és vajúttak. A görög dinnye magnak-is, ollyan ereje vagyon, mint más félének". Középkori (XIII-XIV. századi) ásatásokkor Budán, a Dísz tér 8. (1. Melis ásatásai) és 10.számú lakóház kútjában (Holl ásatásai) sárga- és görögdinnye magvakat találtak. Az Úri u. 40. szám alatti kútban pedig 3 görögdinnye- és 13 sárgadinnyemagot (Gerő ásatásai). Budán, a Hunyadi u. 22. szám alatti ásatási területről is előkerültek dinnye magvak. Ezek honfoglalás koriak, ami bizonyíték arra, hogy a Kárpát- medencében már az ezredfordulón is folyhatott dinnyetermesztés. 

A termesztési folyamat változásai 

A dinnyetermesztés helyét tekintve beszélhetünk kerti és mezei művelésről. A dinnye a főúri és kolostori kertek kényeztetett növénye volt az évszázadok folyamán, majd innen került ki a szántóföldekre. A termesztés érdekessége, hogy mindkét forma megmaradt és tovább élt egymás mellett és hol egyik, hol másik került előtérbe, gazdasági szempontból elsősorban a szántóföldi termesztés bír jelentőséggel. Dél-Európát kivéve a sárga- és görögdinnye szó teljes értelmében véve kertinövény, de Magyarország statisztikájában e cím alatt talán helytelenül hozzuk elő, mert itt némely megyékben több száz holdnyi szántóföldeken termesztik, s vele nyereséges kereskedést folytatnak. Csány község termelői között is hol bel-, hol kültelki művelés folyt. Legkorábbi adataink szántóföldi termesztésre utalnak.

A paprika története

http://www.danyikronika.hu/node/1367

Láng György szerint a magyar konyha titka: az édes hagyma,a nemes paprika, vajpuha szalonna,sűrű tejföl és ezer év tapasztalata.

Én ezek közül gasztronómiai büszkeségünkről,hungaricumunkról a fűszerpaprikáról szeretnék írni, melynek jóhírnevét az utóbbi időben sikerült megtépázni.Annál is inkább, mivel most van a fűszerpaprika betakarítási időszaka.

A paprika zsírban oldódó, természetes színezéktartalma, íz-és aromakomponensei, valamint a növényiolajtartalma miatt elsősorban az állati és növényi zsíradék felhasználásával készült ételekben jellemző.

Jellegzetes, fűszerpaprika őrleménnyel készült magyaros ételek a paprikások, a pörköltek, a gulyás. De nélkülözhetetlen kelléke a sült húsoknak,töltött káposztának,leveseknek, főzelékeknek is. Fűszeres zamatának köszönhetően készül belőle paprikás kalács és paprikapálinka is

A paprika története:

A paprika a XIX.század fordulójáig többnyire gyógyszerként szerepelt a köztudatban, fűszerezésre inkább csak a parasztság és pásztorok ételeiben használták, majd a XIX.század végére a magyar konyha jellegzetes,nélkülözhetetlen fűszerévé vált. Vajon honnan származik a paprika? Feltételezés van bőven: a Himalája lejtőiről származik,Kolombusz hozta Amerikából,Közép-Amerikából származik,Indiában termesztették először.

Mindenesetre az Amerikában feltárt 4000 ezer éves inka sírokban találtak arra utaló nyomokat,hogy az inkák ételeik elkészítéséhez már használtak paprikát. Petrus Martyr 1493-ban írta le ,hogy Kolombusz Kristóf olyan borsot hozott magával, amely csípősebb a kaukázusinál.

Az első konkrét írásbeli említés a paprikáról Kolombusz hajóorvosától ,Chanca-tól származik,aki a vonzó látványt nyújtó disznövényt orvosi szempontból is hasznosíthatónak ítéli . Levelében mellékesen megjegyzi,hogy a benszülöttek fűszerként használják a növényt. Mivel Kolombuszék azt hitték ,hogy Indiában kötöttek ki,ezért is nevezték ezt az új fűszert indiai borsnak.

A paprika az amerikai őslakosoknál termesztett növény volt.

A kezdetben gyógy- és dísznövény csak később vált fűszernövénnyé. Spanyolországból Dél-Franciaországba és Angliába került,s Európa kedvelt dísznövényévé vált.

Európában Krisztus születése után, első században Néró császár orvosa,Dioszkioridész egyik művében leír egy olyan gyógynövényt,egy bizonyos "piper longum rotundumot" amely megdöbbentően emlékeztet a paprikára.

Gundel Károly véleménye szerint a spanyol pimierto paprika Kolombusszal érkezett Európába,ám a magyar capsium paprika Indiából került hozzánk Perzsián keresztül,ahonnan a törökök hozták magukkal a XVI.-ik században.Török közvetítéssel,bolgár kertészek ismertették meg a termesztését a magyarokkal. Magyarországon legelőször Széchy Margit (1570) termesztette kertjében a vörös törökbors néven emlegetett növényt. /Megjegyzem: kezdetben a paprikát a drága és hiánycikknek számító távolkeleti bors pótlására használták. Csak később nőtte ki magát önálló fűszernek./

1579-ben egy francia botanikus,Clusius honosította meg a paprikát Batthyány Boldizsár kertjében, ritka dísznövényként. Írásban először egy 1604-ben kiadott szótár említi a paprikát mint törökborsot, vagy piper indicumot.

A paprika európai és ázsiai elnevezése a bors jelentésű görög-latin peperi-piper szóra vezethető vissza. A Balkán félszigeten át török közvetítéssel a hazánkba érkező fűszerünk neve egyesek szerint talán a szláv papar (bors) kicsinyítő képzővel ellátott szóbol ered.

Magyarországon a paprikát az egyszerűbb nép közében a XVII.-ik században gyógyszerként fogyasztották étvágy serkentésre, emésztés segítésre, váltóláz gyógyítására. Mint a XX.-ik századi magyar tudósaink is kiderítették (Hőgyes Endre) a paprikából nyerhető kapszaicián élénkebb működésre serkenti a száj és gyomor nyálkahártyáját, és elősegíti az emésztést. Vérbőséget okoz, gyógyítva a reumás bántalmakat. Cholnoky László kimutatta,hogy a paprikával még az 'A'-vitaminnal telített sárgarépa sem vetélkedhet. Szent-Györgyi Albert felfedezte, hogy a paprika a leggazdagabb 'C'-vitamin forrás, ötször annyit tartalmaz mint a citrom és narancsfélék. /Ő volt az egyetlen magyar tudós ,aki itthon végzett tevékenységéért kapott Nobel-díjat./

A fűszerpaprika-őrlemény, más néven őrölt főszerpaprika, vagy pirospaprika a közönséges paprikából (capsicum annuum) készült finomra őrölt por. A magyar nemesítésből származó paprika fajták (szegedi, kalocsai) termesztése és feldolgozása adja meg a magyar fűszerpaprika-őrlemény különlegességét, hírnevét.

A magyar szakácsok az idők folyamán rájöttek, hogy a zsír, hagyma, pirospaprika hármasságának egyvelege számtalan ízkombinációs lehetőséget ad.

A világon először Magyarországon használták a pirospaprikát tiszta formában anélkül,hogy más ízesítő anyagot vegyítettek volna hozzá. Törökországban, Közép- és Dél-Amerikában kizárólag egészben fogyasztották. A spanyolok más fűszerekkel összekeverve egyfajta lapos "palacsintát" gyúrtak, melyet aztán kemencében megszárítottak, majd megőröltek. Indiában csak egyike volt a curry számtalan fajtájához felhasznált alkotórészeknek.